Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
— Sanyinót bevitték az őrszobába aludni én meg hazamentem. — Mink meg csendesen mentünk haza. A Fekete Petivel találkoztunk. Az árokban nedves, lucskos volt a fű, az árkon túl meg egy holdnyi kiterjedésű pocsolya vize meredt elő a földből, mint egy nagy csillogó éjjel. Keleten már mágasbalódult a nap és öntözte sugara a vidéket. A messziből, a vasúti töltésen túl egy torony látszott és soros meg bokros jegenyék. Így mentünk szántani mi a paraszti földekre. A többi kocsi mögöttünk haladt, elmaradtak. De újra egy legény került mögéjük két szép feketével. Az is megelőzte őket és vágtatott. Mikor mellénk ért, odakiáltotta: — Járatom a kancát. Maholnap leellik. Már nem dolgoztatom, csak úgy... Csak úgy. Elrobogott tőlünk is. Már a vasút alatt járt. A vasútra rámpán kell fölmenni. Az állomás felőli oldalon áll a bakterház és miatta nem látta meg Fekete Jóska, hogy vonat zakatol feketén a fényesrekopott síneken. A rampa korlátja nem volt leeresztve, Jóska csak futott tovább. Ordítottunk útána, de nem hallotta meg. A vonat elkapta a lovakat és leteperte őket maga alá. Jóska két kocsi közé repült és úgy hullott dereka a sínekre. Ott vált ketté a teste. A fej, a mell és a gyomor egyik oldalon; a lábak és az egyik kéz feje a másik oldalon. A lovakat messzegörgette vagy ötven méternyire a fekete vastömeg. Azon a darabon véres volt a vasút. És ott az anya roncsolt teste mellett egy csendes kis nyomorék, az életbe bukott kis csikó rángatódzott. Élt. Szemei bután csillogtak és arrafelé nézett, ahol az emberi test darabjai feküdtek az éles. piszkos kövek fölött. Ott álltunk mi. Talán tízen voltunk, de az mindegy. A vasúti őr ott ugrált. Nem tudta, hogy mit kezdjen. — Én nem vagyok a hibás. Nem kaptam jelzést, hogy vonat jön. Azt mondta és azt hitte, hogy az minden. Azt hitte, hogy most már hófehérre mosta a véres foltokat és a szétroncsolt testeket. Mi csak álltunk ott és bámultunk. Azt dünnyögtem magamban, hogy senki se hallja: Parasztsors... Pajtásom mellettem állt és csendesen lihegte: Sors... Azt hittem, mondani akar valamit, de nem mondott semmit. Én se kérdeztem. Csendőrök jöttek és elzárták azt a helyet. Mi felültünk újra kocsinkra és mentünk tovább. Szántani mentünk. * Egyedül voltam estig. Csak messziről hallottam egy-egy kiáltást, egy-egy füttyöt, vagy nótát a dolgozók fáradt ajkán. Este, mikor hazamentem, a hely fehér mésszel volt megjelölve. Minden vércseppet bemeszeltek a munkások, hogy annál tovább maradjon meg a hely jele. Sorsot kiáltó cöveknek kellenek az ilyen jelek. Mert a vér beszivárog, elkopik, de a mész sok esőt vár magára, hogy lemosódjék. A kis csikó élt és kínlódott délig. Déltájban — úgy mondják — egy keserves erőlködéssel fölállt és bután nézett az állomás felé. mintha valakit várna. De gyönge volt és éhes volt. Mintha egy lépést tett volna előre, de ez csak mozdulat volt. Mozdulat, amellyel lebukott és gördülni kezdett a töltésoldalon lefelé. (Felvidék. 1930). SELLYÉI JÓZSEF földmíves. — 24 —
