Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

Kezdetben II. Rákóczi Ferenc is e megalkuvók közé tartozott: a császár keresztfia, Kolonits bíbornok neveltje, Európa legszebb hercegasszonyának férje.

— Rossz híre volt idehaza! azt mondták róla: elkorcsosult. Németté vált. Német módi köntös a viselete; haját fodrosán hordja, arcát, bajuszát leberetváltatja, cselédsége német sőt maga is törve beszéli a magyar szót. Legyintenek egyet és napirendre térnek a bécsi udvar e kedvence felett. A szájakban keserű íz marad, de ki merne szóllani efelől? Egyszerre híre terjed, hogy a császár keresztfiát, a birodalmi herceget éjnek idején elfogták és egy lovasszázad — vallon vértesek — Bécsújhelybe kísérte. Hűtlenség, felségárulás, külföldi hatalommal való paktálás. Valamennyi főbejáró bűn, ami jószágelkobzással jár! Jól meg fog duzzadni az udvari kamara kincstára! Eként vélekednek a dolog felől. Mások úgy vélekednek, hogy az unatkozó fiatal herceg puszta kedvtelésből próbálkozik a konspiráció izgalmaival.

Negyed évezred távlatából, ma már pontosan ismerjük, mint igyekezett Rákóczi Ferenc a vezéri elhivatás elől menekülni és ismerjük azt az ellenállhatjan erőt, amely ennek ellenére magávalragadta: a vezéri magaslatra. A sárosi meg az erdélyi urak hitetlenkedve fogadták a hírt. Gyanakvás és előítélet ekisérte ezen az úton, amely csupa ellentmondáson keresztül vezetett a magasba: a „vezérlő fejedelem” székébe. Az első ellentmondás, ha nem is a legnagyobb, az ígéret volt, amit a tarpai felkelők kiküldöttjeinek, az öreg Pap Mihálynak meg. Bige László egykori kuruc hadnagynak tett. Ezzel átvette Esze Tamás jobbágya által toborzott felkelő “sereg” vezéri tisztét. Annakidején az apja, — I. Ferencz

— is zászlót bontott, de nem állott meg ennél: Tokaj várát megütötte, s mégis visszatért a császár kegyelmére. Pedig,

— a nádorispánnak adott parolát, hogy fegyverhez nyúl a császár ellen. A II.

Ferenc ugyanezt mily könnyen ismételhette volna meg, hiszen akiknek az ígéretét tette: földönfutó szegénylegények. szabdhajduk, voltak, akikről senki sem kér számadást. Akiket íelelősségrévonás veszedelme nélkül agyonverhet az, — aki bírja! Szökött jobbágyok, akik nem állanak a törvény oltalma alatt, akikre hajtóvadászatot szoktak tartani

I.. Rákóczi Ferenc, Európa leggazdagabb földesura, birodalmi herceg, akit a bíboros is “felségnek” titulál, kötelezettséget érez egy szedett-vedett, riszlosz jobbággyal szemben. Pedig a felkelő “sereg”, mely a lengyel határon eléje jött, minekutána Károlyi Sándor szatmári főispán Dolhánál szétszórta őket, sehogy sem tarthatott számot, hogy “seregnek” tekintsék. Inkább egy lerongyolt, elcsigázott, vad martalócbanda, a megtestesült nyomor végetémi nem akaró díszfelvonulása. Fegyelmezetlen csőcselék, amellyel lelkifurdalás nélkül meg lehet szakítani minden közösséget. Rákóczi Ferenc mégis állotta a szavát! Vezére lett a felkelőknek: „Koldus sereg koldus vezére”! — ahogy naplójában magáról megemlékezik. Veszedelmes csorda ez, amelymár vért szagolt, de szerencsére járatlan a hadimesterségben.

Horváth őrmesteren kívül Móric közvitéz, kiszolgált veterán katona, az egész törzskara s a hadipénztára se különb: 8 arany és néhány ezüst-tallér! Rákóczi naplója nem jegyzi fel a csodálatos kenyérszaporítást, amiből ezt a 3.000 főnyi gyalogost és 300 lovasból álló hadseregét élelmezte. — Legalább is addig, amíg Munkács várát “meg nem ütötte”. Ö, maga, sohasen készült hadvezérnek és bizonyára többet forgatta a Szent- Írást, szent Ágoston Elmélkedéseit meg aquinói szent Tamás Intelmeit, mint Julius Caesar De Bello Gallico-ját, vagy Xenophon Anabasisát Nagy Sándor hadjáratairól. Mily ellentmondás: hadvezér — bíbornoki lekülettel!

Mégis ezzel a gyülevész sereggel veri szét a „Montecuccoli dragonyos ezre— 20 —