Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

— Nem a halál — arról nem tudom, hogy micsoda és így nem is törődtem vele —, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen, komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk. Hát én örülök, hogy már felsőbb osztályba léptem, hogy öregebb vagyok s nem csábit az a gondolat, hogy alsóbb osztályba kergessenek. Bámulom azokat a csodálatos tanulókat, akik már kiállták ezt a vizsgát.

— Nem félsz tőle?

— A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalább is évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza. Kibírják ők zt sokáig, nagyon sokáig. Ja igaz, mért nem támasztod föl a halottakat?

— Ne viccelj.

— Majd én megmondom, hogy miért nem támasztod föl a halottakat. Azért, mert ők nem is akarnak föltámadni. Költögeted te mind-mirrd, de ők csak rázzák a fejüket, szomorúan. Azt felelik neked, amit most én, hogy nem kell, nem kell.

Lábait keresztbe tette. Űj cigarettára gyújtott. Könnyedén jegyezte meg:

— Igen, a nirvána. Ismerem ezt az elméletet. Te buddhista vagy?

— Nem.

— Szabad kérdeznem, mi a vallásod?

— Az, amit az anyakönyvi kivonatomba beírtak.

— Csak azért érdeklődöm, mert végre tudni szeretném, hogy volta-képpen miben is hiszel te?

— Ez abból, amit eddig közöltem, bizonyára kiderül.

— Helyes. Tévedsz azonban, mikor ennyire megveted azt, ami körötted van. Én se dicsekszem vele. Elismerem, hogy nem egészen tökéletes. Szerényebbnek kellen lenned. Nem szabad lehetetlent kívánni.

— Én nem is kívántam lehetetlent.

— Hát mit kívántál?

— Semmit — kiáltottam torkom szakadtából. — Vagy én hívtalak ide téged? Ki hívott ide, most vagy bármikor is? Mindig magad jöttél. Mindig magad toltad ide a pofádat.

— Bocsáss meg, — hebegett.

— Mi bajom volt nekem Napoleon korában? — ordítottam magamon kívül.

— Mi a fene bajom volt nekem Nagy Sándor korában és XIV. Lajos korában és a Fáraók és V. Károly és II. Lipót korában? Semmi bajom se volt, semmim se hiányzott. 2000-ben ismét nem fog nekem hiányozni semmi és 3000-ben se és aztán soha többe nem fog hiányozni nekem semmi, semmi. Csak most üvöltöttem

— csak itten. Eredj innen, takarodj. Takarodj.

— Csöndesebben — figyelmezteti hidegen és fölállt, mint egy kirúgott ügynök, aki ócska portékáját nem bírta elsózni. — Azért ne haragudj.

— Nem haragszom — lihegtem.

Amint előttem állt, egy pillanatra láttam az arcát. Krétafehér arca volt. Láttam a szemét is. Nagy, mozdulatlan szeme volt.

— Hát — búcsúzodott — béküljünk ki. Nem sikerült az üzlet — tette hozzá utolsó kísérletül s rám villantotta gúnyos, fürkész mosolyát, hátha közben meggondoltam a dolgot. — Nem sikerült. Sebaj. Hiába jöttem.

— Ügy látszik — feleltem.

Akkor kiment, gyorsan.

Utána se tekintettem.

Ol'SA&tíÜányi ЮеЛА&