Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

FELUJULTÄK A SEBEK

1703

junius 7. bocsátja ki II. Rákóczi Ferenc Európa keresztyén fejedelmeihez és köztársaságaihoz intézett kiáltványát: “Recrudescunt diutina inclyte Gentis Hungarae vulnera...”

— felújúltak a dicső magyar nemzet régi sebei. .. — és bejelenti azokat a sérelmeket, amelyek arra kényszerítik, hogy fegyvert fogjon Lipót császárkirály ellen és kibontja a felkelés zászlóját:

“Cum Deo pro Patria et Libertate”. Estefelé nyergeltet és néhány csatlós kíséretében elindul Brzezany várából, hogy az elnyomott Magyarországot a Habsburg járom alól felszabadítsa. Nyolc arany és néhány ezüst tallér, lapul szerényen, nyakbavaló zsacskójában az inge alatt: ez

mindene! Meg a rendületlen hite. Nem hadseregek, egyedül (Mányoki Ádám

az Isten kíséri a nagy útra. Istenben bízó ennél hatalmasabb segítséget nem is kívánhatna. A kétkedő?: ezzel a segítséggel talán még a szomszéd faluba sem indulna meg. Pedig abban az időben aligha volt reménytelenebb ügy a magyar szabadságénál!

Ha a mostani nemzeti szerencsétlenségünket — amely ezeréves történelmünk legnagyobb katasztrófája — összevetjük Buda felszabadítását megelőző és követő néhány évtizeddel, amelyet a háborűelőtti történetírás a magyar történelem legzordonabb korszakának nevezett:

II. RÁKÓCZI FERENC

festménye a Szépművészeti Múzeumban)

sok rokonvonást találunk e két időszak között. Érdemes párhuzamot vonni. Azt egy felszabadító háború — II. Rákóczi Ferenc 8 esztendős hadjára — követte, ez még ma is tart: eként a nemzet jövőjére vonatkozó tanulságokat ki lehet értékelni belőle.

Amott a nagyapák nemzedékén dübörgött keresztül a világháború, a 30 éves háború — harci szekere emitt az apák testén gázoltak keresztül az Apokalypsis, lovasai. A háború emléke még friss mindkettőnél; nem a mesék regélnek róla, hanem a sok megcsonkult rokkant hiányzó tagjai.

— 17 —