Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
— Furcsa — mormogtam és eltűnődtem. — Hány éves vagy most? — Negyvennégy. — Vedd figyelembe, hogyha ajánlatom elfogadod, kerek negyvennégy évet nyersz, tekintve, hogy szerződésünk megkötése után is abban az időben halsz meg, amikor különben meghalnál. — Értem. — Fehérlapot hoztam. Csak ki kell tokened. Itt a fölhatalmazásom. Akarod látni, hogy ki írta alá? Ámulni fogsz. — Köszönöm. Nem érdekel. — Na — faggatott, miután elnémultam. — Miért nem válaszolsz? — Ezen gondolkoznom kell. — Öt percet adok rá. Mindketten hallgattunk. Várni kattant, valami villant. Felém tartotta cigarettatárcáját, megkínált. Én, mint aki egyszer már pórul járt, nem fogadtam el tőle semmit. Ö rágyújtott. Arany öngyújtója volt» — Döntöttem — mondottam, alig pár másodperc múltán. És hogy szól a döntésed? — Úgy, hogy nem. — Tessék? — Nem, nem. — Érdekesy Mi bírt erre az elhatározásra? — Fogalmam sincs. Itt belül, a lelkem mélyén egy hang azt súgja, hogy nem, nem, nem. — Tudod, hogy az. amit elkövetsz, őrültség? — Lehet. — Tudod, hogy ily könnyelműen visszadobni negyvennégy évet. melyhez most ingyen juthatsz, ajándékképpen, bűn? — Lehet. — Talán unnád másodszor az ügyet? — Soha életemben nem unatkoztam. — Vagy öngyilkos akarsz lenni? — Eszem ágában sincs. — Hát akkor mi ennek az értelme? — Mi annak az értelme, hogy ajánlatodat elfogadjam? — Az a sok-sok öröm és gyönyörűség, mely még várhatna rád. Tavasszal a föld párázik, cseresznye érik, záporpatakok rohannak... — Hagyjuk ezt. A költészethez én jobban értek. Hagyjuk. — Nem volt jó az élet? Nem volt érdekes? Nem volt szép? — Jó is volt. Érdekes is volt. Szép is volt. De... — De? — De elég volt. — Elfáradtál. — Tomboló erő lüktet bennem. Ellenben már túl vagyok életem nagyobbik felén. Egyszerűen lemorzsoltam. Ez pedig eredmény. Közelebb érkeztem a célhoz. —Mi a cél? — A megsemmisülés. — Azt hiszed? — Nem hiszem, hanem minden elmúló napommal jobban és jobban tudom. — Eszerint a halál a föladatod?
