Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

VENDÉG

Egyszerre a szobában termett.

Nem lehetett látni, hogy kicsoda-micsoda. Azt se lehetett látni, hogy alacsony-e vagy magas.

A szobában meglehetős sötét volt.

Leült a karosszékbe, szemben velem. Rám kacsintott, szemtelenül. Hirtelen ezt kérdezte:

— Mondd, szeretnéd újra kezdeni az életet?

— Nem értem.

— Azt kérdeztem — hangsúlyozott minden szót — szeretnél-e valamely formában ismét világra jönni?

— Ó — dadogtam zavartan, csodálkozva, kitérően — az attól függ.

Hogy került ez ide? Ki engedte be? Miért tegez?

Erre gondoltam.

De ő nem hagyott szóhoz jutni.

— Tehát tárgyaljunk — szólt tolakodó bizalmassággal. — Állapodjunk meg, hogy újra születsz és boldog leszel, nagyon boldog.

— Én sohase panaszkodtam. Nem voltam boldogtalan. Boldog is voltam. Már amennyire egy ember az lehet.

— Szóval hatalom kellene?

— Nem.

— Pénz, sok-sok pénz?

— Nem vágyakoztam többre, mint amennyim volt.

— Á, elégedett vagy?

— Ahogy vesszük.

— Ügy látom, te senkivel se cserélnél.

— Melyik ember cserélne a másikkal? Szamárság. Ezt csak úgy mondogatják. De ha komolyan rákerülne a sor és igazán ki kellene bújniok a bőrükből, nem tennék meg. Még a púpos, vén koldus se. Az se cserélne senkivel. Még az ifjú, délceg királlyal se.

— Mivel magyarázod ezt?

— Azzal, hogy akkor ők nem volnának ők. Már pedig az emberek mindent csak maguknak óhajtanak. Ha más ember életét élném abban az új életben, akkor nem én élnék. Ennélfogva ez a kérdés tárgytalan.

Buta fráter lehetett, hogy ilyen kérdésekkel ostromolt. Általában kotnyeles, pimasz alak volt. Undorodtam tőle.

Fölényesen folytatta:

— Mást indítványozok: hajlandó volnál újra kezdeni a saját életedet?

— Egészen elölről?

— Egészen elölről?

— Megint iskolába járni?

— Igen.

— Megint lesni a szeretőmet a domb oldalán?

— Igen, igen.

— Megint kihúzatni ezt a zápfogamat és aranyfogat tétetni helyébe?

— Igen, igen, igen.

— Hogy megint ide jussak, ahol most vagyok?

— Pont így gondoltam magam is.