Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
JZemíet kaptunk garmadával, melyek szinte kivétel nélkül dicsérik lapunkat és elisme. rik munkánkat. Helyszűke miatt egyelőre nem áll módunkban ezekre bővebben kitérni. Amikorazonban többen vetnek fel azonos témakörbe vágó kérdéseket —mint az utóbbi időben a színházzal és a kritikával kapcsolatosan —úgy azokra igyekszünk (mint ebben a számunkban) átfogóan válaszol ni. Rendszeresen visszatérnek olva sóink levelei: a nemzeti múltúnkkal foglalkozó cikkekre és tanul mányokra. Hogy helyes úton járunk és munkánk alapgondolatát a közönség mennyire helyesen értékeli, közlünk egy ilyen levelet: Eszméket könnyebb találni, mint megvalósítani, könnyebb hangoztatni, mint követni, de az igazi nemzeti eszmét megtalálni is már egy jókora lépés a helyes úton. Egy közösséget, így egy nemzetet is csak a közös eszme tudhat összetartani. Az eszmék aktívak és passzívak. Aktív nemzeti eszmék pl. az agol világuralom, az amerikai szabadságideál, a német “Deutschland über alles”, a bolsevista „Minden a miénk“ vagy a pánszláv gondolat. Passzív eszmék a békés népek hagyománytisztelete, ősi kultúrájuk őrzése és ápolása. Az említett aktiv eszmék megvalósításához erő kell. Hatalom, fanatizmus és sok anyagi tényező, ami mind korlátozott s amiben mi szegények vagyunk. A passzív eszmékhez csak szeretet kell, ami korlátlan s amiben mi bővelkedünk. Nekünk az a bajunk, hogy nincs igazi magyar-eszménk és ezért nincs magyar összetartás sem! El tudom képzelni, hogy utóbbi megállapításom sok olvasó megbotránkozását váltja ki, de a megbotránkozás nem döntő cáfolat, mint ahogy a hittagadók se döntik meg a hitet. Szinte hallom a felcsattanó felháborodást: “Hát a hazaszeretet nem közös magyareszme?” Távolról sem akarom a hazaszeretet létezését vagy eszmei voltát tagadni, de ez nem a magyar-eszme, hanem emberi, sőt, „teremtményi, amit az Alkotó oltott minden lénybe, amely él és talán azon túl is... Téves lenne az a beállítás is, hogy az a magyar-eszme, ami Árpád, Szent István, Hunyadi Mátyás vagy Kossuth népét összetartotta, meghalt. Eszmék nem halnak meg, mert kívül állnak a múlandóságon. Legfeljebb elhagyják az embert, ha az elhagyja őket. ,.Ádám, Ádám, elhagytál engem, elhagylak én, is lásd mit érsz magadban!,, És ez: a magyar sors! A magyar lélek fogékpny minden eszményi iránt, de lelkesedése szalmaláng, ellobban ha nem kap rozsét. Egy valahol hallott tárogató vagy hegedű hangjára felsajgó érzése megsejteti vele az elhagyott eszmét, de a dal elhangzik és az eszme elszáll. Ha a magyar ragaszkodik a földhöz, ahol élt és elődei is éltek, az éppen olyan honszeretet, mint más nemzetek fiaié. A sok év előtt kivándorolt magyar jobban szereti új hazáját, ahol megöregedett, ahol legkedvesebbjei pihennek. (Gyermekei már nem is tudhatják szeretni az Óhazát, amit nem ismernek.) Ha a hazaszeretet annak a földnek szeretése, lenne, anonnan származunk, akkor elsőrban az Őshazát kellene szeretnünk! Az igazi magyar-eszme csak egy lehet: az ősi magyar kultúrának, a magyar múltnak és mindennek szeretése, ami valóban és sajátosan magyar. Ennek bátor és büszke hitvallása mellett, múltúnkhoz méltón élni bárhol, csak ez lehet az egyetlen összetartó kapocs. Passzív eszme és mégis aktív. Ám ehez apostolok kellenének! Nem politikai apostolok, hanem a lelkek tanítómesterei és művészei. Derék öreg számadóművészek és lelkes ifjú művészbojtárok, meséljetek nekünk az emigráció tábortüzeinél lélekgyújtó szép magyar meséket, hogy magyarok maradjunk; megmaradjunk!... Kapitány László
