Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
certterem csillárjainak kristályos fényében. Valaki megkérdi tőle: „Milyen címet adna Mester a hegedűversenyének? — Ö tétova mosollyal felel: Fájdalom D-mollban. “Nagyszerű-, nagyszerű üvöltik körülötte.” Emberi szenvedés d-mollban“ Előd csak hallgat és tudja, hogy életében soha többé egy hangjegyet le nem ír. Feleségétől különválva, magányos békében érte meg hatvanadik születésnapját. Ezüstfogantyús sétabottal, összeaszalódva, mintha ezüstös penész lepte volna be, sétál az őszi napsütésben. Jól ismerik őt a Várnak ezen a részén. Pontos és elegáns, mint egy zenélőóra figurája. Ma ahogy befordult a Mátyástemplom előtti térre, megpillantott egy karcsú női alakot: kibontott, vállon alúlérő fekete hajjal, libbenő kék sállal. Izgalom borítja el: “Talán ő az„ suttogja... ‘Nem, mégsem lehet, hiszen a sétahajózásnak már tizennégy éve, ő is megöregedhetett ... de akkor nem láttam az arcát, lehet, hogy gyermeklány volt... Előd siet, szinte szalad a női alak után. “Kiáltani kellene, hogy álljon meg“ — gondolja, amikor érzi elerőtlenedő szívdobogását. A fekete haj és a világoskék sál lobog az aranyló őszi fényben... már csak pár lépés... meglátom az arcát... és akkor a nő megrázza a fejét, mintha vöröses szikrákat dobna Előd felé és befordul egy sötét, hományos kapualjba. Eltűnt és többé soha nem tért vissza. Magyarország, 1948 október. jArnóihy Kovád) Kriéda ÁPjYL&k kiírtba kebtfeUiid Álmodtam én és az álom, az álom magam voltam. Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam, a kert ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig, mint ki éjjel jár tapogatva, és az árnyaktól húzódik. Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre, és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle. Nem lesz az márma sem holnap, sem holnapután, s azután sem, és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem, s nem az idők végén — az idő sohsem érheti végét: hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét. S veszélyesen, mintha az űrben egy csillag egy másikra hullna, hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra. Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve, mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve. Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk, egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk. Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk: dupla sűrűségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk. Vagy néha dacossan ha egymás lázas kezét eleresztjük, nem vagyunk sem egy már, sem kettő, magunkat is velevesztjük. Óh nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek. Életünk a kócos erdők ágainál kószább és törtebb, ezer rosszaságtól és könnvektől nedves; de a lombok végül is egymást a nyílt égbe ölelik, kedves, mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre... s egyszer simára gömbölyűi minden ami zilált és dőre. Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác. A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz. Durva cselédei tépik álmaink kocát, a Sorsok, mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog. "Bakiié Oflifaály
