Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

mintha süket lenne. 46 éves volt, gyermektelen és szomorú. De a fájdalom még ott lappangott benne alattomosan. Zajos, hangos lakását kerülte, hangversenyeket hallgatott és olyan ijedt örömmel bámulta az új tehetségeket, mintha csodát látna. Kottapapírt és ceruzát mindig hordott magával, mert reménykedett: hogy egyszer visszatér a dallam és akkor rabulejtheti és megtarthatja magának örökre.

Őszi reggelen hivatalába indult. A felhők finom szűrőjén át sáppadt, sárga sugarak hullottak a bérházakra és Előd arra gondolt, hogy akkor legszomorúbb az ősz, amikor a tavaszhoz hasonlít. Ez a reggel is olyan hamis és hazug volt... édes, párás szeleket hozott a Duna felől a szél és mintha egy túlvilági seprő eltüntette volna az utcákról az összes sárga faleveleket. Zöld volt minden. Előd átment egy zajtalan, keskeny kis mellékutcán és lekanyarodott a Dunapartra. Látta, hogy épen indulásra készen áll egy karcsútestű, fehér sétahajó. Nem gondolkodott, habozás nélkül indult lefelé a lépcsőkön, a szálkás kis fabódéban jegyet váltott és könnyű léptekkel a hajóra ment. “Ma szép időnk lesz”—mondta neki egy tengerész, aki a jegyét kezelte. Ő szórakozottan bólintott és a hajó előrészébe ment. Teljesen egyedül volt... nemsokára csengettek és elindult a kis hajó. Előd a vizet nézte, lassan elvakította a csillogás, mintha szikrázott volna a víz. Aztán lehunyta a szemét és zsibbadt testével, elernyedt érzékeivel átadta magát a víz felől áradó illatoknak és halk csobogásnak.

Aztán hirtelen felriadt ebből az álomszerű állapotból, mintha meglökték volna. Káprázó szemekkel, nyújtózva felállt és megfordult. Nem messze tőle, háttal neki kibontott feketehajú nő ült. A nő nyakán világoskék sál volt s a szél finom érzéki újjaival belemarkolt a hajba és meglobogtatta, mint valami diadalmas zászlót. A könnyűkezű, karcsú-újjú szél játszott a fekete hajjal és a világoskék sállal. A lobogó fürtök fémesen csillantak az egyre erősödő napsütésben, később a fény kezdett játszani a hajjal és vöröses lángoló szikrák pattantak ki mindegyes szálból. Előd megbabonázva nézte és eszébejutott a hűvös, részvétlen lány, akinek ugyanilyen haja volt és eszébejutott, hogy hosszú házasélete alatt egyszer sem borította el olyan izzó forróság, mint akkor, amikor az étheri szerelem legtisztább és legkegyetlenebb napjait élte. Negyvenhat éves volt, már mosolygott a múlton, de a fejét nem tudta elfordítani és ott vibrált előtte ingerlő kihívással a vöröses-fekete hajrengeteg. Azután hirtelen csodálatos tisztasággal hallotta a Dallamot. Mintha valaki az elhagyott partokon hegedülne és a szél hozná feléje a melódiát. Lázas, remegő izgalom fogta el, elővette kottapapírját és írt. És most következtek a megszállottság Órái. Az egyre jobban erősödő hegedűszóló. Zenekar lírai, később drámaivá hevülő kísérete a fémesen sziporkázó fekete haj és rebbenő világoskék sál, az illatok, színek és ízek kábító varázsa. A hajó szelíd nyugalommal úszott a vizen,apró kis állomásokat hagytak maguk mögött, a nő még mindig háttal ült mozdulatlanul. Aztán már alkonyat lehetett, amikor Előd hátrafordult holtfáradtan és seholsem látta a nőt. “Milyen lehetett az arca?” — töprengett a férfi. “Az arcát kellett volna látnom”. ..

A zsúfolt koncertteremben áhitatos arcok és könnypárásszemű emberek hallgatják Előd hegedűversenyét. Sovány, kicsit görnyedt, sáppadt fiú hegedül, az üveghangok kristályos tisztasággal születnek és a halálos csendben a hegedűszóló elmondja Előd életének fájdalmas történetét. Az emberek torkát elszorítja egy kísértetiesen visszatérő dallam, emberi jajkiáltás az ősidőkből, könny, öröm, reménytelenség és hiába elpazarolt szenvedély, sikoltó, kétségbeesett könyörgések. Mindenki magáénak érzi a dallamot, gyökeret ver a szívekben és vegigborzongatja a gerinceket. Félelmetes a siker. Előd a művészszobában áll megrokkanva és ijedten. Összeroskasztja az öröm. A rabulejtett dallam ott fészkel az emberek szívében, ott reszket a kon'4

tft-8