Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
de halálos biztonsággal tudta, hogy soha sem lesz belőle nagy ember. „Ha csak egy szikra lenne bennem, egy villanásnyi vakító világosság, hogy megkomponáljam azt amit szeretnék. Uramisten te aki Bach, Mozart, és Bethoven szellemében vulkánokat és teremtő erejű csodát adtál, miért nem könyörülsz rajtam. Sokat szenvedett a neve miatt is. Előd, ilyen nevet viseljen ő aki fáradt dekadens és olyan törékeny szervezetű, hogy megköhögteti az első hűvösebb szél... Az Előd névhez mindig torzon-borz óriást képzel, aki félkézzel sziklákat emelget és nyershúst eszik. Néha hosszú éjszakákon, amikor álmatlanul hánykolódott ágyán, megrohanta a fájdalom. “Huszonnégy éves vagyok és még nem alkottam semmit... Hivatalban kellene ülnöm, több hasznot hajtanék...” Boldogtalanságra hívatott lénye ilyenkor úgy vergődött, mintha kerékbe törték volna. A hangversenyteremben ült, vagy sikeres kollégáknak gratulált, ott lappangott benne a fájdalom, mintegy alattomos rák, amelyik egyre újabb és újabb területeket hódít meg magának, mindenütt látni lehetett szomorú szép Werther-fejét, ahogy kicsit hátrahajtott nyakkal mosolyogva figyelt. Vagyona volt. nyugodtan élhetett és társai szemében nem is volt más, mint jóindulatú műkedvelő. Tanárai is azzal a vállveregető jóságos közönnyel kezelték, ahogy a Senkivel bánnak, akit a pénz tesz Valakivé. Huszonkét éves volt, amikor beleszeretett egy feketehajú lányba. A lány csendes volt és zárkózottságában szinte titokzatos. Fekete szemei néha unatkozva néha érdeklődve pinhentek meg Elődön. Megközelíthetetlen volt és érthetetlen. Ha véletlen szeszélyében a fiú karjára tette könnyű kezét, az megborzongott a meglepetéstől, olyan átható erővel borította el a testi és lelki öröm. Ezekben az időkben még többet szenvedett. Furcsa, ügyefogyott kis dalokat komponált és soha hég ilyen erővel nem zuhant rá tehetségtelenségének tudata. A világot szerette volna a lány lábai elé tenni és megakadt a tizedik taktusnál. Néha szerette volna megrázni a leányt s kiáltani: “Meghalok nélküled, légy könyörületes, űzz el magadtól végleg vagy élj velem“. De ehhez nem volt bátorsága, csak hallgatott sóvárogva. A lány hideg és érzéketlen volt, mint egy szép drágakő. Tudta, hogy távol kell tartania magától a fiút lobogó vágyával. A lány tudta, hogy egy materiális szerelmi kapcsolatban csak az ő hűvös teste lehet a vesztes, nem akarta kiábrándítani magáiból Elődött, hiszen szerette a maga módján. Előd félév után elhagyta őt egy étheri szerelem gyilkosán nyugtalanító emlékével. A fiúból ez a félév elszívott minden erőt és ezekben a napokban állandóan érezte a fájdalmat. Ahogy feküdt az ágyán, érezte, hogy merevednek a lábai, kihűlő kezei elzsibbadtak, mintha egy páncél szorítaná össze a mellkasát, nem kapott levegőt, aztán súlyos kezek szorították tarkóját, halántékát, szemeit. Ha arcához ért, érezte könnyeit. “Fáj” nyögte az éjszakának és nappal mosolygott. Az orvos, akihez elment, azt mondta, semmi baja sincs, csak egy kis idegesség. “Egy kis idegesség — “motyogta Előd, szinte fuldokolva a fájdalomtól. “Tisztelem az orvostudományt, de a lelket miért nem lehet átvilágítani, injekciózni, meggyógyítani?” Különben nálam stílusos lesz, hogy a Semmibe halok bele.” Előd az elporló idő súlya alatt rájött arra, hogy a halál bölcsebb, mint az ember és nem jön az első hívásra. Előd megnősült, színtelen, szőke felesége erőszakos volt és követelőző. “Karriert kell csinálnod” sziszegte néha a veszekedéseknél. Előd ilyenkor mosolygott és önkínzó nyájassággal mondta” Tehetségtelen vagyok. De most megfelelő a szerepköröm, hangversenyrendező vállalatnál vagyok titkár, mit akarsz még?” Előd már évek óta nem hallotta a dallamot, nem is emlékezett rá, pedig néha behúnyt szemekkel és összeszorított fogakkal kínlódott és koncentrálta akaraterejét, hogy felidézze a melódiát. De a kis hangjegy koboldok messze kerülték és mióta ez a dallam elhagyta, úgy érezte 7
