Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
Kritikus a kritikáról A színház azt hirdeti magáról, hogy az összes művészetet: irodalmat, zenét, festészetet, plasztikát és a szinművészetet egy csokorba fogva nyújtja a közönségnek. Eszmék szószéke, életismeret elmélyítője s a napi kenyérharc gondkátyújához tapadt ember lelkének felemelője a szellem magasabb régióiba. Hogy a színház kultúrintézmény (és nem csak üzlet), a legbiztosabban a kritika dokumentálja. Üzletről tudvalevőleg nem szoktak kritikát írni, csak reklámot. A kritikus — ha építőszándékú — tehát abból a szemszögből figyeli és ellenőrzi az előadást, hogy a színház szolgálja-e az önmaga számára kitűzött célokat, vagy ha úgytetszik: amit a közönség tőle joggal elvár. így a kritikus egyrészt a közönség érdekeinek védelmezője — aki a színház hagyományos presztisében bízva azzal ül be a nézőtérre, hogy ott művészetet fog kapni s meg kell őt óvni a csalódástól. A másik oldalon viszont a művészet szószólója — a művészeté, mely az igaz kritikus számára abszolút dolog, tehát nem tűr meg kompromiszszumokat, és megengedhetetlen, hogy idegen istenek számára szabjanak köpönyeget belőle. A kritikus csak a „színház ügyét“ szolgálhatja és sohasem a „színházi vállalkozást“. A kritika maga impresszionista; más nem is lehet. A kritikus beül a színházba és — „hagyja magára hatni“ a darabot, az előadást s a hatást szuverén módon leméri magán. Csak az a kérdés: mit visz magával a nézőtérre, milyen intenciókat, mekkora befogadóképességet, frisseséget, műveltséget, művészi és szakmai tapasztalatot, erudiciót és mindenekfelett tárgyilagosságot? Látott-e már a semmiből indulva „beérkezni“ a művészet magaslatára, vagy s Parnasszus lejtőjéről lecsúszva: a modorosság giccsé váló posványában tönkresatnvulni? — S tudta-e akkor és képes-e ma megérezni és kiértékel ni ezeknek a fejlődési folyamatoknak okait? Szép a kritika impresszionizmusa; szabadsága és látszólagos „felelőtlensége“ sokat ér. Csakhogy éppen nagyobb felkészültséget kíván, mintha jogosultsága pusztán lessingi diplomához volna kötve. . . . Éhez sok minden kell. Kritikus — igaz és hitelt érdemlő kritikus — pedig csak az lehet, akinek meg van a képessége és ereje ahoz, hogy a témán kívülálló szempontokon felülemelkedve teljesen tárgyilagosan tudjon bírálatot mondani. Külön érzék, tehetség, sőt elhivatottság-érzés kell ahoz, hogy ki tudja dobálni tudatából a megszokás és előítéletek ballasztjait. S a szellemi felkészültségen és nagy gyakorlaton túl, még egy adottsággal kell rendelkeznie: a „megérzés“-sel, mellyel például a „csak újszerű“ és a „lényegében új érték“ között, vagy az első kísérletek sokszor suta mozdulatai és lámpalázas hangjai ellenére „kitapintja“ a tehe’.séget: a valódi értéket. Lapunk hasábjairól idézem: „Kritika-e az a kritika, mely politikai, társadalmi és felekezeti szempontok szerint osztályozmely egyeseket csak makacsul szidni,, másokat meg rendületlen ordítással magasztalni tud... S ma folytassuk: Lehet-e kritika a rosszindulat, mely csak kárt tesz egy-egy munkás emberben, vagy csoportban s melynek még ha igaza is volna egyben-másban, a „hangja megsemmisíti a saját igazát s ok nélkül rést üt a művészet szeretetén. Ezzel pedig a magyarság összetartókapcsának nemzeti kultúránknak a megbecsülését ássa alá.. A kritika mint műfaj; talán a legnehezebb, de minden körülmények között a legfelelősségteljesebb. A kritika „lassú víz“-e formálja, idomítja a kultúra folyamának partjait s irányítja, hangolja, neveli a közízlést. Márpedig az ízlés határozza meg a szépről — csúnyáról; jóról — rosszról alkotott véleményt és ilymódon szab határt a cselekedeteknek. Tehát az ízlés az ellensúly az emberi értékítélet egyik serpenyőjében s a mérleg másik oldalán, ennek megfelelő mennyiségű és minőségű erkölcs kerül a tálba. Fegyver tehát a kritika, mellyel az erkölcsöt erősíteni és bomlasztani lehet.
