Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

és a kritikusok árulásáról.

A probléma nem óriási: de a szellemi és irodalomerkölcsi életének — különösen idegenben — tagadhatatlanul lényeges jelensége és a nagyobb emigrációs kolóniákon belül, a kulturális betegségnek gyakran penetránsan jelentkező sajnálatos tünete.

Először is: ki a kritikus? Ma, az emigrációban kritikusnak tartanak mindenkit, aki a nehézségek között megjelenő sajtótermékek bármelyikében aktuális színdarabokról vagy könyvekről bírálatot ír. (Zene és képzőművészeti kritikáról most ne essék szó). Az így definiált kritikus polgári foglalkozására nézve rendszerint hírlapíró, esetleg krokista vagy volt városi könyvelő (amitől még lehetne jó és becsületes kritikus is) és kollégájának vallja Goethét, Shakespearet. Voltairet, Gyulai Pált és esetleg Sainte-Beuve-öt (amitől még ismerhetné is ezeket az írókat).

Minthogy a kritikus függ az őt foglalkoztató kiadótól, árulása tulajdonképpen ott kezdődik, amikor főnökei óhajára engedményeket tesz jobb meggyőződése ellen. ..

Az árulás legelső lépése tehát az, amikor a kritikai bérmunkás kiadójának anyagi nyomása alatt — minthogy existenciája forog kockán és nem „spártai“ jellem — kénytelen jobban dicsérni, vagy (ritkábban) gáncsolni egy regényt vagy szubrettet, mint ahogyan azt meggyőződése parancsolná. Szerencséje, hogy ezutóbbit többnyire a nyomot nem hagyó szájpropagandával szokták intézni.

Az árulás enyhébb és megbocsáthatóbb formája, amikor az esztétikai alkalmazott parancsra (itt erkölcsi kényszernek nevezik), kénytelen kisebb-nagyobb terjedelemben foglalkozni olyan témával, amelyről különben nem volna semmi mondanivalója.

Áruló — megbocsáthatatlanul áruló a kritikus akkor, mikor tollát az a szempont irányítja (vagy az is irányítja) hogy véleménnyilvánításai révén erkölesi vagy anyagi haszonhoz juthat.

Áruló a kritikus, aki írás közben sze melőtt tartja az előnyöket, melyektől — hátrányos kritika esetében — az illetők bosszúja elütheti.

Árulók árulója az a kritkus, aki különböző magánérdekekért feláldozza azt a nem túlságosan nagy függetlenségi lehetőséget, amit a munkaadói cenzúra még meghagy neki.

Önzetlenül is követnek el ilyen árulásokat. Plátói szimpátiák és antipátiák érvényesülnek korlátlanul, mikor a kritikus nem mer rosszat írni arról a színészről, vagy szerzőről, akivel előadás után együtt fog potyavacsorázni.

Aggasztóbb még ezeknél is mikor mindez a meggyőződés keretein belül történik. Ezt a bűnt az egyház „ a jóra való restség“-nek nevezi. Ez az az eset amikor a kritikus elárulja a védelmére bízott ideált, mert nem veszi komolyan a kritikát, a művészetet vagy irodaiamat, mert lebecsüli a saját közönségét.

Itt pedig rettenetesen téved. Mert téves az a beállítás, hogy a jelenlegi magyar kolóniáknak „minden jó — csak magyar legyen“. Holott a magyarság mindenkor bebizonyította eddig, hogy nívót kíván, sőt áldozatokra is kész, ha látja a kultúrnivó emelésére való jószándékú törekvést.

A kritikus pedig, aki első kakasszóra hajlandó elárulni a kritikai eszmét, azt hiszi hogy talán a közönség nem figyel rá és hogy esetleg több figyelmet kap ha maga sem veszi komolyan a mondanivalóját? Nem. A kritikus újból téved, mert a közönség tisztában van azzal hogy csak az ízlést és az igényeket süllyeszti mélyebbre s ezzel a kultúránk inflációját idézi elő.

Érthető, hogy ezekután a közönség nem veszi többé komolyan és nem tekinti megbízható tanácsadó és értékmérőnek ezt a kritikát. Es szomorú vigasz az, hogy ezen az áruláson az elárultak és az árulók egyaránt csak veszthetnek és azok sem nyernek akikért az árulás történt. ' Щадуагу György