Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-06-01 / 6. szám

— “Kolléga úr. tudja-e, hogy önnek magyar neve van?,, — kérdeztem izgatottan.

— Hogyne tudnám, hiszen az őseim magyarok voltak. A nagyapám még jól beszélt magyarul. Én is tudok egy kicsit” — s azzal mint nyelvészhez illik, rögtön elsorolta a magyar személyes névmásokat

“En, té. ее. my, ty. eek.“

Olyan tanáros komolysággal mondotta, hogy nem volt szívem kifogásolni csehes kiejtését. Inkább tovább érdeklődtem:

— S hogy kerültek az ősei Csehországba?

— Majd meghallja az ünnepélyen részletesen az egész történetet,“ — nyugtatott meg Srdahel, akarom mondani Szerdahelyi úr és egy csábos mosollyal, mely a szívembe szúrt Ruth kisasszonyt invitálta be az előadásra.

A cseh kálvinisták és lutheránusok által közösen fenntartott “cseh-testvér“ egyház esperese részletesen ismertette a helyzetet II. József híres türelmi rendeleté megjelentékor. Bizony csehül álltak szegény cseh protestánsok. Legjobbjaik kivándoroltak, akik pedig otthon maiadtak — vallásukat nem gyakorolhatták nyíltan s csak a családokon belül, tartották fenn a hitet. Mikor aztán a “Kalapos király” megengedte: néhánv

kijelölt helyen templomot építenek, de újabb nagy probléma előtt állnak: honnét vegyenek most egyszerre harmincnegyven református és evangélikus lelkészt, akik a cseh népnek anyanyelvén hirdessék az Igét?

De minél nagyobb a szükség, annál közelebb segítség. A sárospataki, debreceni és pápai végzett teológusok közűi több mint harmincán jelentkeztek. Eljöttek, munkába áltak s rengeteg nélkülözés között, kimondhatatlan nehézségek ellenére is kitűnően megállták helyüket. Eleinte a szomszéd-falubeliek kövekkel hajigálták meg az “eretnek“ papokat, bedobálták a templom ablakait, azzal fenyegették, hogy rágyújtják a házat. Néhány év elteltével már közmegbecsülésben és tiszteletben álltak az eretnek magyar papok.

Végh Jánosról mondták el, hogy kezdetben egyetlen segítsége a latim-cseh szótár volt. Az első temetési beszédénél megakadt a “holttest“ szónál. A latim “cadaver“ szónak a csehben két szó felel meg: mrcha“ és “mrtvola,,. Az első dögtetemet, a második holttestet jelent. Végh jóhiszeműen az elsőt választotta, de a libisi egyház annaleseiben följegyezték hogy nem akadt senki, aki a szegény magyar papot kinevette volna.

“Mrcha!“ Szégyen ide — szégyen oda, de nekem családfástól Szerdahelyi úr jutott eszembe.

Az ünnepély után a többiekkel együtt odajött hozzám és megkért, hogy a templom egyik karzatára festett magyar feliratot fordítanám le:

Akik bíznak az úr Istenben

Nagy hiedelemmel,

Azok nem vesznek el

Semminémű veszedelemben;

Mint a Sión hegye megállnak,

Nem ingadoznak.

Összeszedtem minden tudásom s hirtelenében olyan szép műfordítást remekeltem, hogy magam is csodálkoztam rajta. Hát még a nyelvész barátunk Szerdahelyi. Melegen gratulált, magához ölelt s nem tágított, amíg az egész fordítást le nem írtam, minden szó értelmét meg nem magyaráztam.

— Meg fogok tanulni magyarul, — jelentette ki határozottan.

— Micsoda tömör, dinamikus nyelv: Mégis csak halltatlan, hogy tudok csehül, németül, angolul, franciául, latinul, görögül, héberül, csak éppen az őseim nyelvén nem. Pedig ez a nyelv ieglább olyan szép és tökéletes, mint akármelyik más, — lelkesedett tovább.

— Én is fogok magyarul tanulni — csatlakozott hozzá Ruth Koubová kisaszszony és a nagy elhatározásba belepirulva sugaras kék szemei egybekapcsolódtak a Szerdahelyiével.

Aznap este két tételt könyvelhettem el magamban: egy kiheverhető veszteséget és egy nagy nyereséget.

clr. ' Vargha Sándor

15