Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-06-01 / 6. szám
Egy: egy Van-e felemelőbb érzés egy szegény de törekvő harmadéves jogász számára, mint amikor lakbérfizetés alkalmával Sedlácekné a jóságos háziasszony mézédes hangon fuvolázza: “Köszönöm szépen, Doktor úr.” Az ifjú jogász ilyenkor boldogságban úszva elfelejti, hogy ma este megint csak pacal-levest fog vacsorázni s hogy a jóságos háziasszony által oly nemeslelkűen adományozott cím megszerzéséhez még legalább két évig kell küzködnie, nyomorognia. Keblét fontosság-tudat feszíti s önérzete még mkább növekszik, ha arra gondol, hogy meghívót kapott a cseh protestáns főiskolások ma-esti összejövetelére, ahol rendszerint világraszóló erkölcsi és szellemi problémákat tárgyalnak s ahol őt megkülönböztetett barátsággal, sőt különös megbecsüléssel kezelik, holott azok csehek, ő meg magyar. Miért a nagy előzékenység, miért a kedves, baráti szavak? “Meg akarnak fogni, be akarnak szervezni valami cseh politikai pártba, kormánytámogatót akarnak nevelni belőled rebellis magyar,, — súgja egy sötét szellem. De nem lehet, hiszen politikáról szó sincs, soha mégcsak célzást sem tettek a nemzetiségek egymásközti viszonyára. Egyszerűen elfogadják azt a tényt, hogy én magyar vagyok, ők meg csehek s ezzel a kérdés el van intézve, — hessegetem el a sötét sugdosót. Helyette egy másik azt susogja, hogy bizonyára ott lesz megint az a sötétszőke hajú. kékszemű kis bölcsész is, Ruth Koubová kisasszony, aki — valahányszor felszólalt — mindig belepirult a nagy vállalkozásba. Csak ritkán nézett rám, akkor is csak úgy, mint bárki másra, ami határozoatan lesújtó érzés egy jogászra, de annál szorgalmasabban jártam az öszszejövetelekre. As összejövetel végén a titkár, meghívott a Türelmi Rendelet 150. évfordulója alkalmával Libis-ben (Prágától kb. 30 km-re) rendezendő jubileumi ünnepélyre s fontoskodva hozzátette, milyen nagy súlyt helyeznek arra, hogy én mint a magyar protestántizmus képviselője azon részt vegyek. Elhadarta vagy nyolctiz résztvevő nevét a végén hozzátette, hogy ott lesz „slecna“ Ruth Koubová meg „pan“ Srdahel is. Nagyot dobban életem motorja, de — hogy a föltünést elkerüljem — únott hangon megkérdeztem: — “Ki ez a pan Srdahel?., — “Nem ismeri pan Srdahelt? Nagyon tehetséges, művelt negyedéves teológus, valóságos nyelv-zseni, már több értekezését kinyomatták, egyébként a Louny-í lelkész fia.,, Az utazás a vonatban nagyon kellemes lett volna, de nem nekem. Ügy terveltem ugyanis, hogy majd lehetőleg Koubová kisasszony mellé kerülök De ezt a helyet már, Srdahel úr lefoglalta. Iparkodtam jóképet vágni a dologhoz s nyugodtan analizálni kezdtem vetélytái samat. Mert, hogy vetélytársam, ahhoz kétség nem is fért. Az analízis eredménye lesújtó volt Srdahel úr távolról sem volt az a szabványos nyúrga, szőke nyálas iegény, mint aminek képzeltem, hanem pont az ellenkezője. Közepes termetű, szélesvállú, erős barna fiú, jóízűen tudott nevetni s ilyenkor egészséges fehér fogsora megvillant. S mindezeken felül bajúszt viselt, csinos kis stuccolt bajuszt, olyant, amilyennel már én is kísérleteztem, de sehogysem sikerült összehoznom. Szóval tagadhatatlanul csinos és rokonszenves fiú, de — a vak is láthatja, hogy Ruth Koubová kisaszszony szintén ezen a né zeten van, s ez: — baj. Srdahel urat tehát a pokol fenekére kívántam. Nem úgy ő! Mint akinek a szénája a legjobb rendben van. nagy barátságosan beszélt hozzám s egy kinyomtatott értekezésével rögtön meg is ajándékozott. Hogy mi volt az ér tekezés címe és tartalma, az nem fontos, de annál inkább a szerző neve: “Jan Szerdahelyi. Így!
