Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-08-01 / 4. szám
A KEDVES VENDÉGEK Dr. Valent Ernő, a koloniális első vasárnap müsorbevezetöjének egy “alkotása” —Főzd meg az ebédet 10 órára, mert a lakótársunknak vendége lesz délután és ki tudja milyen korán beállít, — mondtam a feleségemnek egy vasárnap reggel, mikor még kint laktunk a hegyekben, Säo Paulo egyik kies-fekvésű üdülőhelyén. A villát ugyanis a sógorom családjával együtt béreltük; ők a földszinten laktak, mi meg az emeleten, de a földszinti nagy hall közös volt. Ezeket azért bocsátom előre, hogy mindenki előtt világos legyen a helyzet helyrajzilag és jogi szempontból is. — Minek siessek, mikor nem is hozzánk jönnek— tronfolt le a feleségem; aminek aztán az lett a következménye, hogy még a mosogatás című családi ünnepség közben rontott be a kedves vendég. Hiába igyekeztem eltorlaszolni a konyhaajtót, két apró süvölvény előbb átsiklott a nyíláson és az egyik egyenesen a feleségemnek ugrott: — Adjál egy pohár vizet! Látom te vagy itt a szakácsné!— szólt ellentmondást nem tűrő hangon és közben lelökte az asztalról utolsó íéltveőrzött hazai tálamat. A nagy csörömpölésre a gyerekek mamája is berohant a haliból: — Ne zavarjátok a személyzetet, Pintyőkéim! — mondta magyarázólag ránkmutatva, leereszkedő hangon. Közben egymás után bujt be az ajtón még másik öt pintyőke, kíváncsian és vigyorogva. Az egyiknél gyanús kinézésű gömbölyded csomag, melyben valami közszükségleti edényt sejtettem, tekintve, hogy az újságpapírból kilógó füle erre engedett következtetni. Sóbálvánnyá váltan álltam a konyha közepén shortban és edénytörlővel és olyan arccal, mintha az egyiptomi tíz csapást látnám közeledni. Ez volt az általános helyzetkép, mikor sógorom felébredve délutáni álmából a folyosóról berohanva tisztázni akarta a “személyzet” kilétét. — A bemutatkozásra alkalmasabb lesz a fogadószoba és igen leköteleznél, ha kivezetnéd innen ezt a gyereksereget! —mondtam minden társadalmi formalitást elutasítva, kissé ingerülten, az ereklyeként őrzött tálam törmelékeire pillantva. — Na gyertek Pintyőkéim! — sipított a mama, mire aztán ő kiment a konyhából; a gyerekek viszont semmi hajlandóság jelét nem mutatták a bölcs példa követésére... — Nem tűnnétek el a fenébe? -kérdezte a feleségem a körülményeknek megfelelő nyájas mosollyal. — Nem lehet, mert Locsikának már nagyon szükséges-mondta a hatodik “pintyőke” és már bontotta is ki a jól sejtett gömbölyded edényt. — Nálunk a fürdőszobában végzik el az ilyesmit — fogtam nyakon a számításba jöhető két példányt és még idejében kituszkoltam őket. A többi öt viszont indián üvöltéssel körültáncolt: — Neked nincs nadrágod? Miért vagy alsónadrágban?— — Nem mondtam, hogy még a házban sem járhatsz shortban Brazíliában?—kiabált rám a feleségem.
