Harangszó, 1953 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1953-04-01 / 2. szám
6 ÉNEK ANYÁMRÓL Ó most adj erőt Isten, Istenem, Hogy méltón zengjen árva énekem Róla, ki csöndes mártír volt szegény, S hang nem hatolt be két szegény fülén. Meghalt a Hang—régen meghalt Neki— Fülébe szóltak még gyermekei Odatapasztva forró ajkukat— Aztán e szalmaszál is elszakadt. A betű maradt csak, a holt betű, Élő hang helyett ó be keserű. Aztán —szelíd, vigasztaló barát— Szemén át jött el hozzá a világ. Hogy csügött e két drága szürke szem Szánkon : mit mondunk : igen-e, vagy nem, S próbálta kínlódva olvasni le, Szemmel, mit fel nem fogott a füle. Ki jót akart: mellé telepedett, S irt neki —én nem Írtam eleget. Ifjan még sorsa ellen lázadó, Később csupa bölcs rezignáció : Virágot ápolgatott, olvasott, Ha házi gondja olykor elfogyott. A fecske megérkezett csicseregve. S nem hallotta —ó pedig úgy szerette, Beethovent zongorázott a leánya— Búsan támaszkodott a zongorára. Tapsok közt olvasott fel a fia— Nem tudta milyen verse hangsúlya. A rádiót —be jó— nem érte meg. A mennydörgésre csak megremegett. A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen, Ő ült akkor is fojtó csöndességben. Fájtak benne madarak, gyermekek, Csak a néma virág nem sebezett. Ha van igazság, hallania kell Most mindent, ami lelket fölemel. Madarak ezerhangú kórúsát A tavaszodó mennyországon át. Beethovent, amint maga dirigál S zenekarában ezer angyal áll. A konduló, mély, érchangú harangot, Amit idelenn közelről se hallott.
