Harangszó, 1952 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1952-11-01 / 2-3. szám

Az adakozásról

Valahol hallottam a következő mondást, mely viccesen hangzik ugyan, de minket amerikai magyar reformátusokat jól oldalba talál: “az angol bőven adakozik az egyház segítésére és nem kutatja, hogy mire hasznzálják fel az adományát. A német is jól adakozik, de megköveteli, hogy pontos jelentést kapjon arról, hogy mire használták fel az adományát. A magyar azonban nem adakozik, de rettenetesen vigyáz arra, hogy mit csinálnak a mások adományával.”

Valószínű, sok derék amerikai magyar református ember rosszalólag veszi ezt tudomásul, mert eddig az volt a szent meggyőződése, hogy az amerikai magyarok minden amerikai keresztyént túlszárnyaltak az Egyház anyagi segítésében. Onnan van ez a hiedelem, hogy a jubileumok, emlékünnepélyek alkalmával egyébről sem beszélünk, mint népünk mesébe illő áldozatkészségéről. De hogy miért vagyunk eltelve önmagunk dicséretével, nehéz megérteni, hiszen minden egyház minden évben ki szokta mutatni, hogy mennyit adakoztak a hívek egy év folyamán. És ezek a kimutatások mindenről beszélnek, csak arról nem, hogy mesébe illő a mi magyar népünk áldozatkészsége. Azt hiszem sokat mondok, ha az amerikai református családok átlag évi adományáét 30 dollárban állapítom meg. Tudom, hogy sokan vannak, akik ennél jóval nagyobb összeget adnak egy évben, de ott vannak azok az ezrek, akiknek az évi adománya nem több, mint nyolc-tíz dollár, vagy annál is kevesebb. Hogy ez igaz, nem kell bizonyítgatni senki számára, mert az egyházi kimutatások világosan bizonyítják.

A kérdés most már ez: a mi egyháztagjaink valóban azt gondolják, hogy eleget adtak, ha talán adtak harminc dollárt egy évben? Azt hiszem, sokan tényleg azt gondolják, hogy eleget adtak, mert derék, templomos, hí4

vő emberek szigorúan nem adnak többet évről-évre. Azt kell tehát mondanunk, hogy nem rossz akaratból, vagy fukarságból történik ez, hanem egy végzetes félreértéséből az amerikai egyházi életnek.

Híveink úgy látszik, nem veszik észre, hogy az amerikai egyházak fenntartása egészen más alapokra van fektetve, mint az óhazai egyházaké. Az óhazai egyházaknak abban az időben, amikor híveink Amerikába jöttek, nagy vagyonuk volt. Szinte semmit sem számított az, hogy a hívek mennyit tesznek a templom ajtajában lévő persely-dobozba. De itt, Amerikában minden attól függ, hogy mi van a persely-kosárban. Sokan itt is úgy adakoznak a perselybe, mint az óhazában. Otthon elég volt öt krajcár, hát itt is elég öt cent, vagy tíz cent. De tényleg elég? Tegyük fel egy vasárnapi istentiszteleten megjelennek kétszázan. Mindenki tesz öt centet. Az összesen 10 dollár perselypénzt jelent. Egy hónapban 40 dollárt. Mire elég ez a negyven dollár? Még ha papja sem lenne a gyülekezetnek, akkor sem lehetne az Egyházat ilyen összegekből fenntartani. Gondoltál már erre testvér, amikor 5 vagy 10 centet tettél a perselybe?

Azt mondhatnák erre sokan: igaz, hogy a perselypénz nem elegendő, de az Egyház mindig rendez valami mulatságot, bankettet, pikniket, bazárt és azoknak jövedelme pótolja az egyházi bevételt. Vájjon van ebben valami kifogásolni való? Semmi kifogásolni való nem lenne, ha az ilyen pénzcsináló eseményekkel járó sok munkából mindenki becsületesen és egyformán kivenné a részét, ha máskép nem, legalább azzal, hogy megjelenik ezeken az eseményeken. De a helyzet az, hogy egy-két lelkes egvháztag agyon dolgozza magát, közülük néhányan bizony elég sok dollárt elköltenek, míg mások meg sem jelennek, hanem szigorúan teszik az 6 5 centjüket a perselvkosárba. Mindig akad egy-két bolond — gondolják, —