Harangszó, 1952 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1952-11-01 / 2-3. szám
5 aki helyettük dolgozik és adakozik, mi pedig élvezzük, hogy van templomunk. A. másik kifogástolni való az ilyen pénzcsináló eseményekben az, hogy mindig azokon keresztül pusztítja a Sátán a gyülekezeteket. Még senki sem hallott arról, hogy valaki a templomi istentisztelet folyamán veszett össze valakivel és maradt el az Egyháztól. De arról viszont nagyon sokan hallhattunk, hogy bankettek, piknikek alkalmával vesztek össze emberek egymással olyannyira, hogy még az Egyháztól is elmaradtak. A józan ész szerint tehát nem okosabban cselekszik-e az a gyülekezet, mely többet ad a perselykosárba és megőrzi a gyülekezet békességét s szép életét? Ha mindez ilyen világos igazság, miért nem adnak hát többet híveink? Azt mondják, többre nem telik. Milyen istenkísértés ilyet ki is mondani Amerikában. Egy dohányos ember naponként átlagban elszív egy pakli cigarettát. Egy pakli cigaretta húsz centbe kerül. Ez kitesz egy hónapban 6 dollárt. És a cigarettára a legszegényebbnek is jut 6 dollár még a föld alól is. Ugyanakkor az Egyház segítségére egy hónapban nem jut több/ mint vasárnaponként 5 cent, vagyis egy hónapban 20 cent. Nem istenkísértés ez? A mai időben, ha nem akarjuk önmagunkat ámítani, egy dollárnál kevesebbet nem is szabadna tenni a perselybe egy amerikai magyar református embernek. És még, ha egy dollárt tenne is, akkor sem járna közel ahhoz, amit Isten kíván az ő ügyének segítésére. Isten a tizedet kívánja tőlünk... és nemcsak kívánja, hanem el is veszi. Ha valaki egyszer venné magának azt a fáradságot, hogy kiszámítaná, hogy az egy évi fizetéséből mennyit kellett néki kiadni nem várt betegségekre, szerencsétlenségekre, rájönne arra, hogy Isten bőségesen elvette tőle azt, amit önként, szeretetből és hitből kellett volna odaáldozni az Anyaszentegyház javára. De hát azért vagyunk bűnös, gyarló emberek, hogy ne tudjuk meglátni a nyilvánvaló igazságokat. Valószínű ezután is görcsösen ragaszkodunk a mi 5 centes perselyünkhöz és csak majd akkor adunk sokat és mindent, amikor a halál kéri tőlünk. Observator (Amerikai “Magyar Egyház”) SZONTAGH PÁL ISPÁNJA Aki vallásos ember, az még nem kell, hogy haragudjék más vallására. Még olyan ember is akad, aki maga erősen ragaszkodik a saját vallásához, a más vallású embert pedig akkor becsüli, ha az ugyancsak hasonló buzgóságot mutat a saját vallásában. Igaz, hogy ehhez olyan szabadelvű és emelkedett egyéniségnek kell lenni, mint Szontagh Pál volt, a híres-nevezetes horpácsi öregúr. A Szontaghok evangélikus vallásúak. Szontagh Pál tartotta a vallását, ágostai buzgóságában mindig rendes istentiszteletet tartott vasárnaponként horpácsi házánál. Van, aki a jó Istent kis kezdőbetűvel írja; ő tüntetőén így írta az Urat; ŰR. Két nagybetűvel, csak azért is, hadd okuljanak a pogányok. Egyházának fontos főméltósága volt, sok pénzt is áldozott a hitélet ápolására. Mégis katolikus volt az ispánja. Mikor felfogadta, nem nézte a vallását. Ujfalussynak hívták ezt az ispánt, aki alkalmaztatása után nagy szorongva állt elő gazdájának azzal, hogy 6 bizony pápista. — Aztán buzgó pápista? — Az volnék, még templomba is járnék vasárnaponként szívesen, de a tanyán, ahova helyezni méltóztatott, még csak kápolnája sincs az én vallásomnak, nemhogy temploma. Szontagh Pál nem szólt semmit. De a következő tavasszal mérnök jelent meg a tanyán, pallérral és kőművesekkel. Az ispán csodálkozva kérdezte, mit csinálnak? — Kápolnát fogunk építetni a Szontagh Pál úr parancsára.
