Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-02-01 / 2. szám

háztörténeti tény: a szentek hite sohasem korlátozódott Isten létének megengedésére, hanem valóságosan át is élték, realizálták önmaguk számára létezését - elfogadva, hogy Isten az úr.

Mindennapjainkban számtalan esetben ölti magára Isten a személyi minőséget. Ilyen a számunkra oly fontos és szeretett másik elvesztése. Istenből hirtelenében valaki lesz, ijesztően reális valaki. Ő az egyetlen, akire az ember azontúl támaszkodhat, hogy újból megtalálja az eltávozottat. Túl a kompenzálás szükségletén, az ember felfedezi, hogy megpróbáltatásának, a brutális törés tragikumának csak akkor lehet értelme, ha Isten élő valakiként lép elé. Egyedül ő állhatja útját a reménytelenségnek vagy a menekülésnek, amire a szeretett lény elvesztése késztet. A kínok és szenvedések viselésében Krisztus jelenvalósága a hívő számára sokkal elevenebb segítség, mint bármiféle emberi vigasztalás.

A hit realizmusának legdöntőbb jele a Krisztussal való életközösség. Vele változik minden. Nem imádjuk többé „Istent”, hanem a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Nem csupán a halhatatlanságban hiszünk, hanem a test feltámadásában. Nem csupán arra törekszünk, hogy szabaduljunk a bűn fájdalmától vagy szégyenétől, hanem hogy helyreállítsuk Istennel a megsértett barátságot. Nem csupán elveket vallunk és képviselünk, hanem készek vagyunk együtt élni és együttműködni olyan tervekben és szándékokban, amelyek egy másvalakitől származnak s meghaladják képzeletünket.

Annak, hogy Istent igazán elfogadtuk, jele az is, hogy rajta kívül semmit nem tekintünk abszolútnak. Ez Isten realitásából is következik. Mihelyt valóban találkoztunk Istennel, minden egyéb bizonyos relativitást nyer. Fanatizmus vagy szilárd hitünk látszólagos formája: a keménység emberi kapcsolatainkban azt mutatná, hogy a hit még nem hatott át teljesen, még bizonyos mértékben idegenek vagyunk.

Valamennyi irrealizmusunkat Isten távolléte okozza. Azaz Isten számunkra nem vált soha személyessé, hanem megmaradt az eszmék területén. így hitünk akár a legrosszabb ámításokra is képes. Kitűnően álcázhatja uralmi ösztönünket, vagy azt a szükségletünket, hogy biztonságban érezzük magunkat.

Irrealizmusunk hierarchiáján az a kísértés áll, hogy „elvekkel” helyettesítsük a hit élő világosságát és az Istennel való igazi együttélést. A hitélet lényege ilyenkor lesz az „értékek védelme”. Meghatározott társadalmi rendet, politikaibölcseleti irányzatot, sőt bizonyos teológiai nézeteket is elkeseredetten és erőszakosan védhet az ember, mint olyan eszméket, amelyeknek győzelemre vitelét többre becsüli az élő Istennek való engedelmességnél. Ezek a „küldetések” nemegyszer a keresztény morál legelemibb elveit sem tartják tiszteletben.

Beleeshetik a keresztény hívő a „ bensőség irrealizmusába”: azzal az ürüggyel, hogy Isten országa „belül” van, sivár önösségbe fullad. Minden kifogást felhasznál az emberi felelősség vállalása elől a keresztény tanúságtétel alóli kibúvásra.

Ennek ellenére a „kozmikus” és a „hódító” jámborság irrealizmus. Az a felfogás, hogy nincs egyéni üdvösség, mert csak a világ története, a kozmosz sorsa az, ami számít. Az ilyen lelkek elfelejtik, hogy reálisan csak abban a mértékben működhetünk közre a világ megváltásán, amily mértékben sikeresen vívjuk meg saját belső harcainkat. S ebben a belső harcban senki sem helyettesíthet minket, ez csakis reánk, önmagunkra tartozik. A hódító szellemnek pedig az a kockázata, hogy alibiket nyújthat a hírvágynak és hatalmi ösztönöknek.

Hemingway egyik regényalakja, amikor megkérdezik tőle: hisz-e Istenben, némi tűnődés után ezt feleli: „Igen, olykor... éjszaka.” Amit ő így egyszerűen a fizikai sötétségre vonatkoztatott, az más szinten igaz a hitre is. Bizonyos mértékig vissza kell húzódnunk

mindattól, ami elterel és elvakít az Istenlátástól, az Istenlátásban. S ez a visszahúzódás sok bátorságot kíván. Természettől fogva berzenkedünk az éjszaka ellen. Nem a legkisebb irrealizmus az, amely különösen az affektiv beállítottságú embereket fenyegeti. Nekik szükségük van arra, hogy valakiért éljenek, hogy mindig érezzék annak jelenlétét. S az eleven kapcsolat miatt az ilyen ember ellenáll az „éjszakának”. Érthetőbben: visszautasítja a tisztulásokat, amelyekkel a lelki szárazság időszakai járnak, holott egyedül ezeknek a tisztulásoknak az árán j útnak el annak az Istennek igazi megismerésére, aki minden érzelmen túl van, aki minden érzelmet meghalad.

Ahogyan a szív elsekélyesedhet az érzelemben, ugyanúgy a szellem is bezárkózhat az értelem ketrecébe. Nem akar szívével Istenhez menni, mert az túl „emberi”, egyszerű lenne. Megelégszik agybéli spiritualitással, amelyben nem Isten az irreális, akit el akar érni, hanem a szeretet, amellyel állítólag szereti Istent.

Ezek a magatartások nem egyszerűen elferdítik a természetfölötti hitet, hanem meg is hamisítják a valóságot. Ez az irrealizmus onnan adódik, hogy az emberi valóságok helyébe olyan természetfölötti értékeket állítunk, amelyeket nem kerestünk és nem ismerünk igazán. Azt állítjuk, hogy Krisztust követjük, holott csak elvont módon cselekszünk. Az eredmény: még a természetiek síkján is irrealizmusba esünk, így jogosan tehetik szóvá a nem hívők a keresztények álságait. A hitetlen ember nemritkán természetesebb: igazabb és konkrétabb, mert nem kezeli sem az embereket, sem a dolgokat olyan előítéletek, magatartások nevében, amelyeket „természetfölöttieknek” keresztelne. A természetfölöttit sohasem találhatjuk meg, ha megvetjük a természetest.

A támadó típus „apostolkodása” nemcsak Istent árulja el, de vét az emberi ellen is. Az alázatosság és a szerénység hiánya illuzórikussá teheti az emberi kapcsolatokat. Annak

a „megváltó szeretetnek”, amelyet a kereszténység tanít, alapkelléke az együttérzés, a nagylelkűség és a türelem.

A legkárosabb irrealizmus azonban az, ha nem hisszük, idő kell annak megtanulására, hogy realisták legyünk. Minden hívő csak fokozatosan szabadulhat meg a kísértésektől és az utópiáktól. Ki állíthatja ma, hogy nincsenek már illúziói? A lényeges, amihez magunkat tartanunk kell: egyedül Isten elég erős ahhoz, hogy megtisztítsa az ember szívét - s ehhez időre van szükség.

Normális dolog, hogy a hívő ember lelkesedéssel fedezze fel a lelki értékeket. Normális, hogy az ember mindazért küzdjön, ami igazságos. Normális, hogy érezze a „benső” élet szükségét. Irrealizmus azonban nem tudni azt, hogy a hit növekedése feszültségekkel jár: a kísértés és a megváltás vonzásának dialektikájában.

Irrealizmus megfeledkezni arról, hogy sohasem maga az ember az, aki megmenti a hitét, hanem egyedül Isten, aki a hitet neki adta.

Dosztojevszkij írta a „holtak házából”: „Súlyos a rab számára, hogy zár alatt tartják. De még súlyosabb, ha annyira megszokja börtönét, hogy nem is kívánja elhagyni azt.”

Ilyen veszedelmes börtönt jelentenek a lelki önámítások. Sajátosságuk: könnyen megszokjuk őket. A történelem - az egyházé ugyanúgy, mint a személyes - fanatizmusai, elvakultságai, „integrizmusai ” bizonyítják.

Az élő Istennel való igazi találkozás hiányai okozzák a keresztény hívő öncsalásait. Csak a Megváltó vihet ki minket önnönmagunk börtönéből. S a találkozás gyakorlásának egyetlen konkrét módja van: az ima. Hogy létezik a Másik, akinek gondja van reánk, ezt bizonyosan csak a dialógusban, annak gyakorlásában tudjuk meg. Ha nem imádkozunk, akkor végzetszerűen arra a következtetésre jutunk, hogy nem létezünk annak számára, aki nem létezik többé a mi számunkra.

RÁSZLAI TIBOR

20 HARANG