Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
Állam és egyház viszonya az ezredfordulón Tavaly, nov. 27-től dec. 1-jéig rendezte a bécsi egyetem teológiai karának szociáletikai tagozata a Katolikus Akadémiával közösen a politikai kultúra jegyében azt a négynapos találkozót, melynek fő- és mellékelőadásai az egyház és állam viszonyával foglalkoztak, tekintettel a közös európai múltra és a közös jövőre. A napjainkban annyira jellemző Kelet-Nyugat párbeszéd volt ez is a maga módján, melyben a főelőadók a politikával vagy az államjoggal foglalkozó rangos professzorok voltak (dr. H. R. Klecatsky, dr. W. Waldstein, dr. H. Schambeck, dr. R. Prantner, ill. a Szovjetunióból dr. W. S. Nersesjanz és dr. W. M. Karew, a Vatikán képviseletében pedig dr. Franc Rodé professzor). A főelőadásokhoz csatlakozó, rövidebb lélegzetű előadások keretében nyugatnémet, jugoszláv, cseh és szlovák előadók között Magyarországot dr. Lukács László és a jelen sorok írója képviselte. Az előadásokat és azokat követő vitákat egy ízben Hans Hermann Groer, Bécs érseke is megtisztelte jelenlétével. (A megnyitóbeszédet is ő tartotta.) Franc Rodé professzor (Róma) egyház és állam viszonyát az első keresztény századok keretében világította meg. Különösen érdekes volt ebben az összefüggésben fölismerni Gelasius pápa megkülönböztetésének jelentőségét. O az egyház elsődlegesen lelki hatalmát az állam elsődlegesen e világi hatalmától különítette el és így a két hatalom, ill. két tekintély sajátos szerepét rögzítette. Tisztán rajzolódott ki ezáltal, hogy a nyugati kereszténység tanításában Jézus Krisztusnak a keresztény államban két helynöke volt: a pápa és a király, ill. a császár. Ezzel szemben a bizánci egyházban és később a görögkeleti ortodoxiában csak egy helynök (vicarius) volt: a császár, majd Oroszországban a cár. Ez nyilvánvalóan jóval nagyobb beleszólást biztosított a világi hatalom vezetőjének a keleti egyházban. Addig nem is volt különös probléma, amíg az uralkodó keresztény volt (s olykor még az egyház belső vitáit is jótékonyan oldotta meg). Az igazi probléma az ateista pártállam idejében, tehát az elmúlt évtizedekben jelentkezett, hiszen Sztálin is és Ceausescu is feljogosítva érezte magát arra, hogy akár a legsértőbb módon is beavatkozzék az egyház belső ügyeibe, s érdekeiket a nyugati egyházban is érvényesítsék. Herbert Schambeck professzor, az Osztrák Tartományi Képviselő-testület alelnöke egyház és állam kapcsolatát az állami etika kereteiben vizsgálta. Ő is rámutatott arra az időszerű igazságra, hogy még a jelentős többségében katolikus Ausztriában sem lehet, Jcatolikus” vagy „keresztény” államról beszélni, hanem olyan államról, amelyben katolikusok, ill. keresztények megfelelő arányban vesznek részt az ország politikai vezetésében. Erőteljesen kiemelte egy másik fontos szempontot is, amely szintén sok félreértésre adott alkalmat. Szent Ágoston híressé vált megkülönböztetése - Isten és a Sátán állama - egyáltalán nem azt jelenti, hogy az egyházat Isten államának, az államot pedig a Sátánénak kellene tekinteni. Mindkettőben lehetnek polgárok, akik ide vagy oda tartoznak. Meggyőző érvekkel vázolta, milyen fontos szerepet tölt be az egyház az államban a tízparancsolat bibliai üzenetének képviseletében és a lelkiismeret formálásával, amely az önzés feloldását és a közösség javának szolgálatát segíti. Ehhez csatlakozott hozzászólásával jelen sorok írója is, kiemelve, hogy az egyház teológiája menynyire tiszteletben tartja az államot, ha az valóban a közjót szolgálja. A kérdést tehát a teológus olyan formában is fölvetheti, hogy milyen szerepet játszik a „földi üdvösség” szempontjából egyház és állam. Isten országa Jézus Krisztus szerint ugyanis már a földön kezdetét veszi - köztünk és bennünk (vö. Lk 17,21), hogy odaát majd beteljesedjék. Ezt a földi és bizonyos értelemben már társadalmi keretekben kezdődő Isten országát az állam kétségtelenül akadályozhatja, de segítheti is. Ha egy állam vezetői, politikusai komolyan veszik a közjó szolgálatát, azzal Isten országának ügyét is segítik. így tehát a „közjó” nem idegen az ember teológiai értelemben vett üdvösségétől sem. Mint ahogyan sok tekintetben találkozik a polgárai javát kereső és azt előmozdító állam alapvető törekvése Isten köztünk és bennünk kezdődő országának alapvető jeleivel. Mert ennek az országnak „levegője” az igazságosság, a béke és az öröm (Róm. 14,17). Vajon melyik állam ne törekednék arra, hogy e háromból minél több polgára minél inkább részesüljön? Emlékezetes a római birodalom jelszava, melyet homlokzati faltöredékek őriznek: „Salus populi romani”, vagyis: „A római nép üdve”. Az pedig köztudott, hogy a keresztény teológiában milyen kulcsszónak számít a „salus”, vagyis az „üdvösség”, amelyben az egyén és közösség java beteljesedik. Miután Lukács László egyház és a magyar állam viszonyának alakulását 1945-től 1990-ig, tehát napjainkig lényegre törően fölvázolta s miután a legtöbb előadás a múltra vagy a jelenre összpontosított, e sorok írója Európa és azon belül a magyar egyház jövőjét választotta előadása témájául. Milyen lesz Európa 2000-ben, veti fel a kérdést húsz évvel ezelőtt írt könyvében Josef Ratzinger (a jelenlegi kardinális). És válaszában rátapint a lényegre: az egyház múltját érdemes tanulmányozni - vallja -, mert a múltunkból sok mindent előre sejthetünk a jövőre vonatkozólag, de a jelent is másként értékeljük, ha fölismerjük történelmi előzményeit. A jelen - mondja - „a múlt és a jövő metszőpontja”. S amikor a teológus a jövőbe tekint és például azt kérdezi: milyen lesz az egyház 2000- ben, őrizkednie kell a könnyelmű előrejelzésektől (mert az olykor még az időjárás-jelentésben sem válik be). A jövő latolgatása jogos emberi, sőt teológiai igény (szellemiségünk jele!), de nem abban az értelemben, hogy a teológus a , jövendőmondó” vagy a „próféta” szerepében tetszelegjék. Hitelesebb ennél, ha a jövőt elsősorban azért kutatjuk, hogy felismerjük és tudatosítsuk jövőbe tekintő feladatainkat. A jövőből úgysem lehet kiiktatni azt, ami előre nem számítható ki, ami váratlan és meglepően új. Elég ennek igazolására Európa jelenlegi helyzetére hivatkozni. Vajon ki látta ezt előre tíz vagy akár öt évvel ezelőtt is? Walter Kasper tíz évvel ezelőtt megjelent könyve még a címben is hasonlít Ratzingeréhez (a szellemében mindenképpen): „Hitből EURÓPA 6 HARANG
