Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-04-01 / 4. szám
Németh László beleszületett az irodalomba. Nagyjából egészéből teljes fegyverzetben érkezett meg, amikor megjelent a Bodnámé meghal. Már ez is túlméretezett novella, folyóiratra szabott, nem napi újságokra. Itt még egyértelműek és kimutathatóak a családi kötöttségek, az élményszerzés kútforrása, érezhető a heroizmus, ahogy az író legyűri magában az unokát, akinek mégsem szabadna ilyen kegyetlenül emlékeznie nagyanyjáról. Az író azonban megszületett, s vele ez a semmire sem tekintő kíméletlen szembenézés, vájkálós analízis-önanalízis, ami Németh László írói pályáját végigkíséri. Ebből a szempontból nem kitérő a Csendőr csel sem, amelyben a kor móriczi divattémájának engedve látszólag betyárromantikát dolgozott fel. Ám ugyancsak meglepődik, aki Móricz pattogó-szűkszavú-egyszavas-oldalnyi párbeszédeihez szokott. Ez az írás ugyanis nem szégyenlősen jelzi a tanyasi ember szavai elhallgatásai, mozdulatai mögött feszülő életet, hanem abba egyenesen belevág. Föltárja azt, s abban megmerítkezik. Hát a következő nagy regények: az Iszony, a Bűn. Magyar nyelven alig volt - az Édes Annát kivéve - próbálkozás is hasonló mélyanalízisre. Beleborzong - az olvasó az érzések hullámveréseibe... Látszólag tehát minden rendben: nagy életmű született kissé talán nem jókor - már csak idő kérdése, hogy helyére emeljük irodalmi közgondolkodá-Németh László, a vájkáló író sunkban. Ez azonban nem olyan egyszerű. Mert miközben ezreket lelkesített Vásárhelyre rekesztettsége idején a „gályapadból laboratóriumot” ma már hamisan zengő jelszava, s regényei, drámái eseményszámba mentek, olykor a hatalommal többszörös áttételen át szembeszálló emberi elme melletti rokonszenvtüntetésekké váltak, megváltozott a világ. Már nem izgat bennünket a kimondhatóság, talán unjuk is a nagy szabadosságot. Viszont kevés az idő ekkora szellemi teljesítmények befogadására. S kevés az útmutatás is Németh László felé: él még a lekicsinylő „polgári író” jelző... Azonban a Gyásznak sincs itt az ideje. Sem az Ő nagy regényének, sem az őt elparentáló időszaknak. Németh Lászlónak már / még van ideje várni az olvasókra... Mutatványul nem szépprózai darabot közlünk. A magyar nyelvről szóló dolgozata ugyancsak páratlan alkotás. A fent említett analízis itt sem marad el. S ez, - hogy nyelvünk gyengéi is szóba kerülnek - igazán szokatlan. Jobban szeretjük Kosztolányi kellemesen dicsérő sorait olvasni, legszebb tíz szavunkat ízlelgetni. Mégis, itt ebben az írásban is lehetetlen nem észrevenni a szeretetet, s a szándékot a jobbításra. (halász) Láthatatlan világnyelv A fordítónak - ha gondolkodik azon, amit csinál - akarva-akaratlanul nyelvésszé kell lennie. Csakhogy az ő nyelvészkedése különbözni fog a hivatásos nyelvészétől. Ő a nyelv inait működés közben figyeli; ha azok anatómusok, ő ftziológus. A másik különbség, hogy ő mindig hasonlít; nem annyira egy nyelv sajátságai érdeklik, mint két nyelv különbsége. A fordítás mindig mérkőzés is: hogy tudom ugyanazt a magam nyelvében is megcsinálni. E versengés közben úgy vagyok, mint a lovas, aki egy másik lovassal vív; nemcsak kettőnktől függ a verseny, a lovainktól is. Az ember hol bosszankodik a lovára - a nyelvre -, hol büszke lesz, közben kitanulja a jó-rossz természetét, rájön, hogy lehet hibáit elpalástolni, erényeivel kiegyenlíteni. így lesz a fordító nyelvnevelő, vagy ha úgy tetszik: nyelvidomító. A nyelvnek természetesen más-más erényei, hibái kerülnek felszínre, aszerint, hogy melyik nyelvvel kell versenyezni. Aki a latin tömörséggel küzd, mást érez, mint aki a francia sza-54 HARANG Németh László A MAGYAR NYELV EREJE ÉS GYENGÉI
