Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-04-01 / 4. szám
batossággal. S aki kínaiból fordítana, bizonyára megint egészen más természetét ismerné meg nyelvünknek, mint aki az indogermán nyelvek s két egymást követő civilizáció köreiben forog. O tán észre sem venne sok mindent, ami nekünk csak azért gond, mert európai nyelvek vívmányait szeretnénk egy más jellegű nyelvben, ha nem is utánozni, de újra kicsikarni. Természetesen az európai nyelvek mai alakját éppen az a civilizáció alakította ki, amely lassan a világ civilizációja lesz, s így egyáltalán nem hiábavaló nyelvi erényeivel a magunk módján lépést tartani, ahogy a tudomány eredményeit csak a tudomány nyelvén lehet közölni, az európai civilizáció különféle nyelvei alatt is átvonul a nyelvi lehetőségeknek, konvencióknak egy rendszere, s az egész civilizációt érdeklő felismerések közlése ahhoz van kötve, hogy mennyire van meg ez a rendszer a mi nyelvünkben is. A magyar nyelvet a fordítónak, akármilyen nyelvből fordít, e láthatatlan világnyelvhez kell mérnie, s amennyire lehetséges: nevelnie. A lomha jelző A fordító a magyar nyelvnek nem azoktól a fogyatkozásaitól szenved legjobban, amelyek miatt felületesen ítélő vagy ellenségesen érző nyelvészek elmaradt, barbár nyelvnek kiálthatják ki. A magyar nyelv például, igaz, nem tesz nemi különbséget a főnévvel jelölt dolgok közt. Ennek a hátrányát azonban a fordító alig érzi; amit sajnál, tán annyi, hogy a harmadik személyben miért nincs az ő névmáshoz egy nőnemű „ő”, akkor társalgásokban, hivatkozásokban nem kéne mindig külön kitenni, hogy férfiról vagy nőről beszélünk-e. A nem hiánya legföllebb egy csomó szép nyelvi atavizmustól szabadít meg, amint a leggyorsabb fejlődésű indogermán nyelv, az angol maga is megszabadította magát. Annak az indogermánokat meglepő hiánynak sem látjuk hátrányát, hogy mellékneveinket még a többes számú főnévvel sem egyeztetjük, ha csak a jelző szoros főnév elé tapadását nem akarjuk ezzel magyarázni. Más hiányok pedig, mint a cselekmény idejének pontatlanabb jelölése, csak látszólagosak; valójában a magyar nyelvben is elég finom consecutio temporum működik, s az igeidők jelöléséért s viszonyításáért kárpótól a cselekvés jellegének (kezdő, mozzanatos, tartós, ismétlődő stb. voltának) változatos rögzítése. Jóval többet szenvedünk a magyar jelző lomhaságától: hogy legföllebb mint értelmezőt lehet a jelzett szó mögé vetni. A latin vers diákszomorító tökéletességét jórészt annak köszönhette, hogy a jelző ott két-három szó távolságából is megőrizte kapcsolatát a jelzett szóval. Más indogermán nyelvek ha ebben nem is tudták utánozni, de mint orosz szövegekben, főként bemutatásoknál gyakran látjuk, a főnév mögé mondatokat megtakarító jelzőket raknak, amelyekben egy egész arckép elfér, még az is, hogy Oblomov vendégének címer volt gombján. Ezt a sok jelzőt a magyar főnévnek, ha nem akarja önálló mondatokként kihullatni, mind maga elé kell fogni az ölébe, folyton előrébb, s előrébb kapva, ahogy újabb és újabb jelzőket nyálából magához. Tizennyolcadik századi fordításainkban néhol szinte mulatságos a jelzőnek ez a főnév előtti torlódása. Egy-egy jelző mondatra bontásában, a sok akiben-amelyben viszont van valami ügyefogyott. Igaz, hogy az angol is ilyenformán van csak a jelzővel, de ott legalább a patricipiumos szerkezet a főnév mögé vehető, s elviszi a jelzői vérbőség egy részét: míg a magyarban a melléknévi igenevek - jelen idejűek és múlt idejűek - eltekintve, hogy hosszúknak is határt szab az ízlés, szintén a főnév elé kerülnek. Azonkívül az angolban a legnagyobb mértékben megvan az a szerkezet, amelyet határozói jelzőnek vagy értelmezőnek lehetne nevezni, s egyik fő oka, hogy ez az „atomizált” nyelvtanú nyelv némely írójánál szinte a latinra emlékeztető szintetikus tömörségre képes. Egy könyvről, amely az asztalon van, s magára vonta a figyelmemet, a legtöbb indogermán nyelv az mondja: a könyv az asztalon magára vonta a figyelmemet. Itt az asztalon formailag határozó, valójában azonban jfclző, megmondja, hogy melyik könyvről van szó, az asztalon levőről. Tulajdonképpen a magyarban is lehetne ilyen határozó jelzőket használni, én magam is mellette vagyok, hogy az előbb leírt mondatot jó magyar mondatnak tekintsük, de kétségtelen, hogy némi nyelvhelyességi köd van az így beiktatott asztal körül, s minden lelkiismeretes lektor kötelességének érezné, hogy az asztalon levő vagy még inkább heverő könyvre javítsa. A sok „folyó”, „való”, „származó” s más hézagtöltő szavak (az ellenségei folytatott harc, a fővárostól való elszakadás stb.) mind a magyar fordító megtorpanását jelzi, hogy az indogermán nyelv határozó jelzőjét hasonló szerkezettel (a harc az ellenséggel, az elszakadás a fővárostól) adja vissza. Félreértett helyes magyarság A jelzőnek a mi művelődésünkben nemcsak az a hivatása, hogy valami fontos, szemléletes képet teremtő sajátságával világítsa meg a tárgyat; szellemi vívmányainak nagy része a szabatos, körülhatárolható elemzés gyümölcse, a jelző nálunk éppúgy, mint a jelzős összetétel: megszorít és szétbont, meghatározást ad, s nem közömbös, hogy egy nyelv .jelző laboratóriuma” milyen könnyedén működik; maga a nyelv (mint a francia, de az angol és orosz is) segít-e a csipeszem alá került dolog szétszedésében, vagy krétakori, monstruózus jelzőképzőivel elbátortalanít tőle. A jelző megmozgatása, értelmezőszerű hátradobása, a határozó jelző megszoktatása olyan feladata tehát a fordítónak, mellyel ízlés és magyarság határai közt akkor is kísérleteznie kell, ha ízléstelenséggel és magyartalansággal vádolják meg érte. A másik gyakran érezhető hátránya a magyar nyelvnek, hogy a mondat megtakarításban, ami a tömör fogalmazás egyik ismertetőjele, az igenevei nehézkesebbek. Minél több ágú a gondolat, s minél jobban utánamegy a nyelv ezeknek az ágacskáknak, annál nagyobb a becsük azoknak a nyelvtani szerkezeteknek, amelyek egy új mondattani leágazást takarítanak meg, ahol egy új állítmányra, tehát új mondatra volna szükség, egy igenévvel, tehát tárggyal, határozóval vagy jelzővel intézhetjük el, amit közölni akarunk. A latinul tanulók emlékezetében nemhiába marad meg az accusativus cum infinitivo és az ablativus absolutus emléke: a mondatmegtakarítás két klasszikus módja ez, amely másképp a modem nyelvekben is megvan; főnévi igenévvel alanyi, tárgyi, célhatározói mellékmondatokat lehet megtakarítani, participiummal pedig idő-, okhatározót és vonatkozót. A magyar nyelv mind a kettőre képes, csak korlátozottabban, s ez a korlátozottság nem tisztán belső; a félreértett helyes magyarság nevében kívülről is megszorítják. Minthogy a magyar nyelv igen sokszor ellenáll, nem hajlandó az indogermán nyelveket követni, tehát az a „magyaros”, ha akkor is undorodik ezektől az indogermán fogásoktól, amikor nem esne nehezére. Merevebb az ige A főnévi igenév oda tehető a magyarban bizonyos értékítéletet jelentő melléknevek elé: jó sétálni, szép tanulni, csúnya hazudni; a melléknév ilyenkor állítmány, a főnévi igenév alany. Hasonló szerkezet az, amikor a melléknév helyén egy személytelen ige van: kell látni, lehet menni, szabad mondani, illik tudni. A következő fok, amikor egy lelki tevékenységet jelentő igéhez csatlakozik a főnévi igenév: akar utazni, tud hallgatni, vágyik szeretni, retteg egyedül maradni. Ezeknek az igéknek a száma azonban a magyarban elég kicsi; azt nem lehet kitenni a gondolást, mondást, parancsolást jelentő egyetlen igéhez sem. Az ilyen igékről a magyar tárgyi mellékmondatban fűzi le, amit az indogermán nyelvek főnévi igenévvel csatolnak hozzá. Örülök, hogy maradhatok; megparancsolta, hogy itt maradjak. Örülök, hogy létezik a helyváltozást jelentő igék csoportja: fut, ugrik, repül, megy. Ezekhez kényelmesebb külön célhatározói mondattal kifejteni (ugrik megnézni - ugrik, hogy megnézze). Az, hogy egy-egy igecsoport mellett melyik nyelv hogy tűri a főnévi igenevet, nagyon jellemző arra a nyelvre. A magyar ige általában merevebb ebben a tekintetben, mint például a német vagy orosz, az utóbbiban még az is lehetséges néha, hogy nem azonos alanyú mondatot beolvaszszon, például: azt ajánlotta, hogy menjünk ki Jekaterinhofba. Absztrakcióiszony A participiumos szerkezetek visszaadására melléknévi és határozói igeneveinkben megvolna a megfelelő forma: ezeket azonban részben a nyelvszokás, részben a szoktatás erősen szorítja kifelé. A legjobban a jelen idejű melléknévi igenév állja a sarat: „eget, földet megrázó mennydörgés”. De ez körülbelül a maximális hossza is a vonatkozó mondatnak, amely jelzővé alakítható vele. Múlt idejű melléknévvel három szónál hosszabb jelző nemigen képezhető: a finom porrá szétesett csontok. A HARANG 55
