Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-04-01 / 4. szám

„Én a Kán, az égi király követe, kitől hatalmat kaptam a földön magukat megalázókat felmagasztalni s az ellenkezőt letiporni, csodállak téged, magyarok királya, hogy mikor már harmincszor küldtem hozzád követeket, miért nem adsz semmi választ, miért nem küldesz sem levelet, sem követet. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van és nagy országot kormányzol, s ezért nehezen is fogsz nekem meghódolni. Pedig üdvösebb és jobb volna neked, ha önként alám vetnéd magadat.”

A harmincszoros követküldés keleties túlzás, ám az viszont igaz, Magyarországon az első figyelmeztetést nem vették komolyan. Nem vették súlyának megfelelően Julianus dominikánus barát 1236-os és 1238-ban megismételt útjának intő tanulságait. Nem vették komolyan azt a rémületet sem, mellyel az ide menekülő kunok beszéltek üldözőikről. Az ország változatlanul III. Béla hatalmas birodalmának érezte magát. II. András fényes lovagjai lebecsülték a „hitvány fegyverzetű” keleti lovasokat. A nemzetet inkább az a nagy változás tartotta izgalomban, amit IV. Béla trónra lépése jelentett, s mely egyenetlenséget, viszályt, gyűlölködést és „revolutiót” (annak felfordulást jelentő értelmében) vont maga után.

Rogerius mester terjedelmes emlékiratot hagyott ránk a tatárpusztításról. Abban Isten büntetését ismeri fel, ki „meglátogatta az országot gonoszságaiért nem bottal, de korbáccsal, bűneiért veréssel és haraggal.” S „Magyarország oly gyors elpusztulásának legfőbb oka - írja - az egyenetlenség volt” - mely a király és a nemzet között lángolt. Öt okot említ Rogerius e gyűlöletállapotra. Az első: a befogadott kunok zabolátlanságukban sok kárt követtek el a magyar lakosság jószágai ellen, ám a király mégis a kunok pártjára kelt (ha a magyarok elégtételt vettek). A második: maga a gyökeres rendszerváltoztatás. Béla „egynémelyeket bárói közül, kik vele szemben atyja pártján állottak, arra kényszerített, hogy száműzetésbe menjenek: másokat börtönbe vetett. Dénes nádort pedig szeme világától fosztotta meg”, mindezt azért, „hogy az ország - a gonosz emberektől, kik nagy bőségben éltek - megtisztuljon.” Ha erőszakkal is, de igyekezett visszaállítani a királyi tekintélyt. A harmadik ok is ebben gyökerezik. Visszavette az atyja által könnyelműen elosztogatott királyi javakat. „Ez az a fájdalom, ez az a kard, mely keresztüljárta a magyarok lelkét.” A negyedik ok az írásbeliség bevezetése. Addig a nemes személyesen adhatta elő ügyét a királynak, most Béla véget vetett ennek a terhes állapotnak. Végül: azt is panaszolták, hogy míg ők csak közvetítők útján érintkezhetnek a királlyal, a kunok szabadon járnak be hozzá, tanácsába is befogadja őket s mindenben elébe helyezi a magyaroknak. Mindezekért „nem voltak jószívvel, lélekkel iránta s nem tápláltak magukban békés gondolatokat felőle.”

Ilyen közállapotok közepette érkezett 1240 karácsonyán az a hír, hogy a tatárok már a magyar határt pusztítják. A király a nádort küldte ellenük a Vereckei-szoroshoz s elrendelte az ország hadba szállását. „Mikor pedig ezt Magyarországon mindenütt kikiáltották, a magyarok túlságos vigadozásukban nem hitték el és azt mondták: már sokszor kelt szárnyra ilyesféle hír a tatárokról, de még mindig azt tapasztalták, hogy nincs benne semmi”. Mások csak azt rebesgették: a kunok voltaképpen a tatárok szövetségesei és előcsapatként lopták magukat az országba. Úgy látszik, maga Béla sem volt biztos ebben a kérdésben, mert mikor 1241. február elején Budára hívta főembereit a tatár támadásról tanácskozni, a kun királyt is meg-HARANG 23