Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-04-01 / 4. szám
A tatár birodalom megteremtője, Dzsingisz kán legfőbb fejedelemmé nyilvánítja magát a legyőzött törökök előtt. Miniatúra Rasld al-Din Világtörténetéből idézte - és őrizetbe vette. S ismerjük, hogy mikor aztán a tatárok Pest alá érkeztek, Kütönyt a feldühödött nép legyilkolta háznépével együtt - mire a kunok valóban a tatárokhoz álltak. Március 18-án maga a nádor - egyedül - hozza a Vereckei-hágót elfoglaló tatárokról a hírt, a valóságost. Béla sebtiben összegyűjtött hadával átkelt a Dunán Pest városába, hogy bevárja a főpapok és bárók seregeit - útját állandó a tatároknak. A három irányból Kárpátmedencébe érkező ázsiai hadak előcsapatai már március 15-én Pest alá érkeztek, útközben elpusztítva Vác és Eger városokat. A tatár fősereg portyázó előcsapatai menekülést színlelve a Sajó mögé húzódtak vissza. Itt állt szemben a két sereg. A többit tudjuk. Az első tatár támadás április 11-én éjjel történt, ezt visszaverték. S könnyelmű diadalmámorban aluvóra tértek - s mikor hajnalban új támadást kaptak, ez a felkészületlen tábort az egyéni hősisesség számos fényes tette ellenére szétverte és a sereget nagyrészt megsemmisítette. Az ország elitje még kívánta is - Rogerius tanúsága szerint -, hogy a király csatát veszítsen. Mert azt hitték, hogy ez a csapás csak némelyeket ér és nem mindenkit általánosságban... Az elképzelhető legsúlyosabb társadalmi betegség emésztette a magyar nemzet testét: vezető osztálya nem érezte egynek magát az egész nemzettel s annakfejével: a királlyal. Az ország egyetemes baja nem fájt ezeknek az uraknak, ők csak a maguk érdekeit, hasznát tekintették, s azért, hogy a király meggyengüljön (és ők ismét! gazdagok és hatalmasok legyenek), kockára vetették az országot. Nem rajtuk múlt, hogy végképp el nem veszett. Nem bűntelenebbek, csak szerencsétlenebbek voltak Mohács, Trianon nemzedékénél. Szerencséjük volt, s szerencséje volt a nemzetnek, hogy egy kiváló uralkodó maradt utánuk, aki talpra állította az országot. Rogerius „siralmas” - halálos csendbe dermedt - országát. Nem tartott tovább egy évnél a tatár rémuralom, de nyomán az egykor gazdag, népes, virágzó ország felprédáit pusztaság. S mindez nemcsak a tatár uralomgyakorlást példázza, hanem azt is bizonyítja, hogy két évszázad alatt mélyen átalakult a magyarság: gyökeresen kereszténnyé és európaivá vált. A keleti pogány ellenséget látott benne s a magyarság nyugati keresztényként vált martalékukká. A magyarság nem adta meg magát a keleti viharnak (mint keletre lakó szomszédai), hanem ellenállt és elvérzett a túlerővel szemben. S e nagy veszedelem a legmélyebb keresztény érzést csiholta ki belőle. A bűnbánatét. De: nemcsak önnön bűnét ismeri fel a magyar, hanem rádöbben még másvalamire is. Magánosságára. Béla király hasztalan kért segítséget - mennyire ismerős motívum ez történelmünkben, egészen a modem időkig! - keresztény testvéreitől. Most, az első nagy veszedelemben, mely európai hazájában érte, idegennek és ellenségnek tekinti Európa, melyhez oly buzgón tartozni szándékozott. Annál fájdalmasabb ez a felismerés, mert akkor hasít bele annak a tudata, hogy mit jelent viszont ő Európának, itt a keleti határszélen. Ekkor jön rá - mintegy a Nyugattól sugallt szerepkörére -, hogy Európa pajzs, a kereszténység védőbástyája. Béla királynak a pápához intézett levelében olvassuk ezt a két motívumot, mikor tíz évvel később újra tatár támadás fenyeget. Segítségként csak szavakat kaptunk, sőt a közvetlen nyugati szomszédtól inkább „a háború töviseit szenvedjük”. Pedig ha ezt áz országot meghódítják a tatárok, nyitva áll a kapu nyugat felé. Segítséget tehát nemcsak a maga számára kér, magát védi ezzel Európa. Mert „a tatárok összeesküdtek az egész kereszténység ellen...” A Duna az a vonal, ahol Európát meg lehet A mongol nagykánok palotája Karakorum városában. Elsőként Julianus barát írt róla egyik levelében r :1fS4fci . 7,-. — - >\ 24 HARANG
