Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-03-01 / 3. szám

^ azokkal a „különcségekkel” összeegyez­tetni, amiket külsőleg tapasztaltak rajta. „Miért visel hosszú hajat, nevetséges vi­harkabátot, miért jár nadrágtartó, haris­nyatartó, öv nélkül, miért nincs gallér az ingén, miért nem köt nyakkendőt?” A vá­laszt közvetlen munkatársa: Leopold In­feld fogalmazta meg: „Az egyszerű, ma­gányos életből következik, hogy szükség­leteit a minimumra csökkentse. A hosszú haj feleslegessé teszi a gyakori nyiratko­­zást. Harisnyatartó nélkül jól megvan az ember. Az egyetlen bőr viharkabát hosszú évekre megoldja a zakó problémáját. Nad­rágtartó sem feltétlenül szükséges, mint ahogy a hálóing vagy a pizsama sem. így minimálisra csökkentette igényeit: elég volt a cipő, alsónadrág, nadrág, ing és a viharkabát - mert ezek valóban szüksége­sek. A készlet további csökkentése már nehézségekbe ütközött volna.” Az élete így láthatóan elszigetelt volt a társadalom életétől. Hogy magányában mégis az emberszeretet izzott, azt nagyfo­kú természetes jóságának és alázatosságá­nak köszönhette. „Legtöbbet a fizikán kí­vül az emberi jóságról tanultam tőle - vallja Infeld visszaemlékezésében. - A világ legjobb embere volt. Jóságának for­rása a magányos ember benső kötelesség­érzete. Ez irányította belülről kifelé a jó­sághoz és a közösségérzéshez. Ilyen eré­nyeknek kettős forrása lehet: szívből és fejből eredhet. Az ő jósága a világos gon­dolkodásból forrásozik és elszakad min­den érzelmi talajtól.” Mindezekből nyilvánvaló, hogy hatása nemcsak a tudóstársadalomra, hanem a közvéleményre is rendkívülinek minősít­hető. S ez súlyos erkölcsi-politikai követ­kezményeket is rejtett magában. Az atom­energia története a tömeg-energia kapcso­latának problémájával kezdődik - mely­nek megoldását pedig Einstein nyújtotta. Az urán maghasadásának felfedezése után felfigyelt arra a veszélyre, amit az atomerővel való visszaélés jelent. 1939. augusztus 2-án Roosevelt elnökhöz írt le­velében az atomerő ambivalens használati értékéről szól. A háború után közvetlenül így szólítja meg tudóstársait: „Rajtunk, tudósokon, akik ezt a szörnyű erőt felsza­badították, rajtunk áll, parancsolóan ben­nünket terhel a felelősség az atomenergia irányításáért, azért, hogy ez az emberiség jólétét szolgálja s ne a megsemmisítését idézze elő... A tudomány idézte fel azt a fenyegetést, de a tulajdonképpeni problé­ma az emberek agyában és szívében rejlik. Meg kell változtatnunk kortársaink szívét, de nem mechanikus úton, hanem azzal, hogy megváltoztatjuk saját szívünket és bátran kiállunk... Csak ha szívünkben és szellemünkben megtisztulunk, csak akkor lesz meg a bátorságunk, hogy legyőzzük azt a félelmet, amely most a világot pró­bára teszi...” Einstein hitt az emberi szellem ama ké­pességében, hogy a természetet nemcsak megfigyelheti, de meg is ismerheti. Ugyanakkor hitt a tudatunkon kívül is lé­tező világban. Éppen ezért sokan Einsteint idealistá­nak minősítették - pedig éppen realista voltát bizonyítja, amikor arra int: egyszerű megfigyeléseinket még ne azonosítsuk a valósággal. A jelenségek csupán alapul szolgálnak a lényeg kutatására. Az emberi ész a tapasztalatból szüntelen elvonások útján jut el az általános ismeretig. „... tu­dásanyaga gyarapodásának eredménye­ként a valóság képe állandóan egyszerűb­bé válik és érzékszervei útján nyert benyo­másaiból az mind többet tartalmaz. Hihet ugyan a tudomány eszményi határában, sőt abban is, hogy az emberi értelem már közeledik ehhez az eszményi határhoz. Ulmban, a Duna menti városban 1879. március 14-én született. Társa­ságot kerülő, félénk gyermek volt, aki­ben semmi különös tehetséget nem vettek észre. Nagyon későn tanult meg beszélni. Idegen nyelvek iránt nem­igen volt érzéke. Keresnie kellett élete végéig az akcentussal kiejtett angol szavakat. Kéziratait mindig németül fogalmazta. Kollégái „biedermeier”­­nek nevezték, mert mindig olyan las­san és kényelmesen beszélt. Középis­koláit Münchenben, a Luitpold gim­náziumban végezte - de csak közepes eredménnyel. Elsősorban nagybátyja: Jakob Einstein ösztönzésére foglalko­zott külön matematikával. Zeneked­velő anyja befolyására ebben az idő­ben kezdett el hegedülni. Hegedűje azután egész életén át elkísérte. A klasszikus kamarazenét minden más zenei élvezetnél jobban kedvelte - kü­lönösen Bach és Mozart műveit. Tizenöt éves korában költöztek át szülei Milánóba. Innen folytatta tanul­mányait a zürichi polytechnikumban. A főiskolai felvétel előtt leíró termé­szettudományi és nyelvi ismereteit gyarapítandó, az aaraui kantoniskola hallgatója. Itt foglalkozik először azokkal a problémákkal, melyek meg­oldása később forradalmasította világ­képünk alapjait. Zürichben Boltzmann művei gyako­roltak különösen nagy hatást szemléleté-CURRICULUM VITAE ALBERT EINSTEIN re. Tanulmányai végeztével sehol nem tudott elhelyezkedni. Hontalansága és zsidó származása is gátolta egziszten­ciális helyzetének rendezését. Előbb Schaffhausenben, majd Bemben vál­lalt házitanítóskodást. 1902-ben jut ál­láshoz a svájci Szövetségi Szabadalmi Hivatalban. Hét évig működött ott. Fi­zikai tanulmányait a berni egyetemen folytatta tovább, amit a doktorátus el­nyerésével együtt fejezett be. Még 1903-ban feleségül vette horvát szár­mazású kolléganőjét s e házasságból két fia született. Feleségétől később elvált. A magántanári képesítést 1909-ben sikerült megszereznie. Közben már a tudományos világ felfigyelt az Anna­len der Physikben közölt tanulmányá­ra. Mindenekelőtt Henri Poincaré és Madame Curie álltak ki mellette. Egy évig Prágában működött mint egyete­mi rendes tanár, 1911 és 1913 között ismét Zürichben professzor. 1914-ben a Porosz Tudományos Akadémia tag­jává választotta. Berlinben újra meg­nősült, unokahúgát: Else Einsteint vette el. 1933-ig élt a birodalom fővá­rosában. Goebbels propagandahadjá­rata elől az USA-ba emigrált, ahol ha­láláig a Haladó Tudományok Intézeté­nek professzoraként kutatott és taní­tott. 1922-ben Nobel-díjjal tüntetik ki. 26 HARANG

Next

/
Oldalképek
Tartalom