Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-03-01 / 3. szám
N. Károlyné 36 éves, szépen berendezett családi házban él férjével, két gyermekével, apjával és anyósával. A ház kétszintes, belül tágas. Az utcán és az udvaron csönd van, de az előszobába lépve üvöltő zene fogad. Az asszony berohan az egyik szobába és ordít.- Halkítsd le azt a hifitornyot vagy mit, mert ha apád még egyszer meghallja, kivágja veled együtt az ablakon. Vézna, tízéves kisfiú jön elő a szobából. - Nem vettem észre, hogy megjöttél. Szia, anyu - mondja halkan, enerváltan és csöndben visszavonul. — Jó gyerek ez... nem ő tehet róla, hogy idegesít. Mi vettük neki, mi vagyunk a hibásak. Úgy látszik, öregszem, belefáradtam mindenbe... Már attól kivagyok, ha a tévét bekapcsolja valaki. A hirdetések, a reklámok... az a sok csillogó holmi, a meztelen nők... Hazajövök a munkahelyemről, összecsap a fejem fölött a házimunka. Amikor megépítettük ezt a nagy házat, és magunkhoz vettük édesapámat meg az anyósomat, nekem csak az volt a dolgom, hogy ellássam a háztartást és a gyerekeimet neveljem. A férjem annyi pénzt hozott haza, amiből tellett mindenre. Nem panaszkodom. Még működnek a gépek, jók a bútorok... de valami megváltozott.- Kívül vagy belül?- Bennem is, körülöttünk is. Válságban vagyok mint anya, mint háziasszony. Az uramnak nem beszélek erről, van most elég baja. Úgyis azt mondaná, csináljam, ahogy tudom. Nem is a magam gondja ez, hanem a két gyermekemé. Józsika tízéves, Renáta tizenhat. Amikor megszülettek, elhatároztam, az ő életük legyen szebb és könnyebb, mint az enyém volt. És ez az elképzelésem, mondhatom, a legszentebb célom, zsákutcába került.- Talán beszéljen előbb a saját gyerekkoráról, amitől szebbet-jobbat kívánt...- A mi gyerekkorunk nélkülözésben telt el, én kizárólag az uramnak köszönhetem, vagyis a szerencsémnek, hogy abból a nélkülözésből kimásztunk. Ő rángatott ki belőle tizennyolc éve. Anyám kapás volt a téeszben. Apám kombájnos-traktoros, és sáros időben egy fordulóban leesett a traktorról, a két lába eltört, a gerince megsérült, soha nem lett ép ember belőle. Három kicsi gyereke volt. Hármunknak nem került egy jó ruha, cipő... Nekem senki ne jöjjön azzal, mennyit nélkülöztek a múlt rendszerben. És arról se, hogy most hirtelen, a semmiből lett ez a sok szegény, tavaly meg tavalyelőtt. Volt az mindig is, csak nem beszéltek róla... Én például szégyelltem, az osztálytársaim a mai napig sem tudják, mennyit nélkülöztünk. Miért nem mentem kirándulni, ünnepségekre, iskolai bulikra? Nekem mindig „fájt a fejem”, „segítni kellett otthon”, éppen elutaztam Győrbe a nagynénémhez, aki elvitt autóval Bécsbe... Közben két forintot is meg kellett gondolnom. Vagyis nem kellett, mert nem volt két forintom. A tanároktól csak a gúnyos megjegyzéseket kaptam: nem lesz belőlem közösségi ember, soha nem leszek jó kommunista, mert mindenből kivonom magam. Kényelmesebb volt elfogadni a hazugságaimat, mint egyszer is utánanézni, hogy mutasd meg a ruhásszekrényed, nézzük meg, mit eszel vasárnap, miért a nagyanyád átalakított ruháiban jársz, ami akkor még nem volt divat.- Én most megkérdem, mit ettek?- Anyám a sparhelt sütőjében sütött kenyeret, így olcsóbban jött ki. Gallyal tüzeltünk, erdőn gyűjtött, lopott husángokkal. Nemrég láttam egy filmet, abban egy kisfiú összeszedi a lehullott szenet a vasúti sínek mellől és eladja. Mi is összeszedtük a testvéreimmel, egy kanyarban sok lehullt a púposra rakott vagonokból. Apám bakancsában jártam az erdőt, egy életre feltörte a lábam. Főtt krumplit ettünk maradék sült zsírral. Én üzemi konyhára jártam segíteni mosogatni. Zsuzsa nagynéném volt a feketemosogató, de ő csak moslékért vállalta ezt a koszos munkát, ezért kiadta albérletbe. Én csináltam helyette. Az iskolából egyenesen oda rohantam, felkötöttem a viaszkosvászon kötényt, amiből alig látszottam ki, és kapartam a leégett, büdös edényeket, ezért kaptam tőle egy tálban összegyűjtött mindenféle zsiradékot. Zsuzsa néném nem kényeztetett el, a tál tetejét fakanállal laposra csapta, a többit a saját moslékéba dobta. Mit képzelsz, mondta, a disznóknak mit Néhány éve ez még nem volt két déses! Minden szülőnek mindig is el kel lett döntenie, mit akar a gyermeké bői. A nevelés nem a szakmával, nen a pályaválasztással függ össze. A válasz egyszerű: apja, anyji olyanná neveli a gyereket, amilyei ő maga. Az okos szülő jobb sorsol könnyebb életet szán gyermeké nek, tehát nem a saját képére akat ja formálni. A szülő nem Isten, hogy bármii bárkit saját képére formáljon. Ma már a gyerek kicsúszott ; szülei kezéből. Az új nemzedéket; társadalom formálja, vagy inkábl torzítja el. Az apák tapasztalatát nem fo gadják el fiaik. Az anyák tapasztalatát megmo solyogják és elvetik lányaik. Hiszen ha át tudnának adni vala mit!!! De az nem tapasztalat, ami ők annak neveznek. Az csak gürcö lés a zabára, göncökre, fagyasztó ládára meg videóra. Az ember hiába áldozza fel a életét, úgyse fogadják el tőle a bői csességet. Ez pedig úgy szólna többre törekedni illúzió. adok, ha mind te viszed el? Én papírba csomagoltam a tálat, be a táskába, és úgy futottam haza, ki ne folyjon... Ezzel főzött anyám, ezt kentük kenyérre, krumplira. Ha az iskolatársaim közül valaki meglátott, hívott, persze, hogy nemet mondtam.- Szégyellte?- Szemérmesek voltunk. Akkor még nem tárta az ember ország-világ elé a szegénységét. Én úgy tanultam édesanyámtól, senki ne lásson a család fazekába. Ez mindenkinek a magánügye. És nem okoltunk senkit, amiért úgy éltünk.- Aztán lassan felnőttek...- Meg se tudtam volna, hogy másképp is élhetek, ha nem ismerkedem meg az urammal. Három évvel idősebb nálam, katona volt, szabadságra utazott, velem szemben ült a vonaton, ott ismerkedtem meg vele. Leszakadt egy gomb a zubbonyáról. Félt, hogy baj lesz belőle, rendetlen ruházattal tér Igaz mai mese a moslékról, a tisztességről és a nevelés fájó ellehetetlei 6 HARANG
