Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-03-01 / 3. szám

Minden behatárolt. 1945, 1947, 1950, 1956-57, a hatvanas, a het­venes, a nyolcvanas évek. 1989, 1990 és 1991. Azt teszi az ember, amit lehet. Az adott kor technikája határozza meg a nevelés irányát. Az adott kor történelme, társa­dalmi berendezkedése határozza meg, mikor milyen generáció nő fel. Az én lányomat csakis én nevel­hetem tisztességesnek vagy ri­­bancnak. A fiamat naplopónak, munkakerülőnek. Nem értem, miért neveljem tisz­tességesnek, dolgosnak. Amikor annak jobb a világ, aki nem az. A cafkák mindig jobb módban éltek. Most meg úgyis munkanélküliség lesz. vissza. Akkor még az ilyesmit szigorúan vették. Én elővettem a táskámból tűt-cér­­nát és felvarrtam a gombját. Ezen az egész kupé elámult... hogy ilyen rendes lány még létezik! Pedig csak azért hordtam ma­gamnál, mert az agyonmosott ruháim egy óvatlan pillanatban elszakadtak, és szé­gyelltem volna szakadt szoknyával, repedt hónaljú blúzzal végigmenni az utcánkban. Szegény anyám egészen másra gondolt volna, a lánya rosszféle... A kiskatona el­kérte a címemet, levelezni kezdtünk. Azt írta a harmadik levelében, egy ilyen lányért tűzbe menne. Visszaírtam neki, kár lenne, inkább értelmesebb dologra gondoljon. Tudtam, a falunkbeli fiúknál nincs sok esé­lyem a nyolc osztályommal, a segédmun­kási beosztásommal, mivel gyárba jártam két műszakba. Anyám egyikőnket se tudott szakmunkásképzőbe íratni. Aztán, mife­lénk a lányos házhoz költöznek a fiúk, ha nem a sajátjukban kezdik az életüket. Én meg nem akartam, bárki idegent befogad­junk. A kiskatonát lebeszéltem hát arról, iléséről amire kitért a következő leveleiben, hogy ő feleségül vegyen. Arra viszont én nem éreztem erőt, el sem tudtam képzelni, hogy önállóan kezdjük valahol a házas­életet. Ház, otthon nélkül családot alapíta­ni? De neki határozott céljai voltak, és az utat ki is dolgozta hozzá. Autószerelő a szakmája, értett a buszokhoz is. Amikor leszerelt, egy maszek műhelybe szegődött, mást ne mondjak, ország-út mellett volt a műhely. Akkoriban, a hetvenes évek elején kezdett több nyugati turista jönni, furikáz­ni. Józsinak kiváló érzéke volt minden új típushoz, a Volkswagent, a BMW-t, a Vol­vót, Audit, mindent javított. A mestere rá­jött arra, milyen kincs van a kezében, és hagyta keresni. Pár év után bevette társnak, mert tudta, hogy nélküle bezárhatja a bol­tot.- Sínre került az életük?- Összeházasodtunk, és hamarosan megvettük a telket, elkezdtünk építkez­ni, jött Renáta, berendeztük a házunkat. Édesanyám meghalt, édesapám egyedül maradt, mert a két testvérem is a városba jött, így a beteg apám hozzánk került. Az uram anyját sem hagytuk magára. Szé­pen éltünk, tellett mindenre, örömöm leltem a családban. Aztán apránként, észrevétlen gyűltek a bajok. Az országút melletti műhelyt bezárták, mert az út szé­lesítése miatt kisajátították a területet. A tulaj már nem kezdett új vállalkozásba, nyugdíjaztatta magát. Józsi beleölte a pénzét egy újba, adósságot csinált, de a társa meglopta, ellazsálta a melót. Velük együtt sok új műhely nyílt, már volt kon­kurencia. Aztán jöttek a betegségek, re­uma, gerincmeszesedés. Elérkezett az az idő, amikor nem ő hozott haza pénzt, ha­nem vitte hazulról. El kellett mennem dolgozni. Fél éve eljárok... itthon termé­szetesen mindenki elvárja, hogy ugyan­úgy éljünk, mint eddig. Legyen idejében finom, többféle főtt étel, terített asztal, tiszta ruha, tiszta lakás, meleg szoba.- A lánya nem segít?- Hát éppen ő az én nagy bánatom. Miatta vagyok oda. Amíg csak tudtam, megkíméltem. Azt tűztem ki célul, hogy az ő élete szebb és jobb legyen. Mosta­náig ez sikerült. Tizenhat éves koráig neki nem kellett felmosórongyot a kezé­be venni. A saját bugyiját nem kellett kimosni. Piszkos edényt nem látott. A konyhába csak azért ment be, hogy a fridzsiderből kivegye az előkésátett ételt, a hideg kólát. Közértbe csak cso­kiért szaladt be, vagy ha italt vett a buli­ra, a barátaival.- És most?-Én melóba járok, apja kórházban volt, onnan fürdőre utalták. Már nem bírom ellátni se időben, se erőben a két nagyszü­lőt. Befogtam Renátát. Amikor hazajön a suliból, át kell neki öltözni, nekiállni a mosatlannak, megy az egyik szobába, tisztába teszi a nagyanyját, beviszi neki az ebédet, szellőztet, kitakarít.- Hogy fogadta?- Megadással. Legalábbis nem mond egy rossz szót sem. Néha az én könnyem potyog, még ő vigasztal. Látom, milyen undorral fogja meg a piszkos tányért, a porszívó zsák­ját, a konyhai badellát a bűzlő ételmaradék­kal. Elfordulok tőle, ne lásson.- Biztos, hogy megadón tűri a sorsát és nem lázad fel?- Nem olyan, hogy elszökjön. Nem rossz ő belül, nagyon is tiszta teremtés. Én sem attól tartok, hogy itthagy minket, ha­nem attól, hogy lelkileg megnyomorodik. Hogy csalódik az életben, idő előtt keserű, kiábrándult emberke lesz belőle. És talán engem okol, amiért megkíméltem. Vagy éppen azért, amiért nem tudtam végigvin­ni a szándékomat. Ő nagyon zárkózott, nem beszél arról, mi zajlik benne. Talán soha nem tudom meg. Azt érzem, minden inog a házban. Olyan, mintha hajón ül­nénk. Napi kilenc órát vagyok egy raktár­ban, ládákat rakosgatok, cipelek, oda kell figyelnem. Eszembe jut apám, anyósom, a férjem, a gyerekem. És közben úgy ér­zem, hullámok hátán a hajó, viharba ke­rült, inog s nekem fogalmam sincs, hogy mikor érünk a partra... SIKLÓS LÁSZLÓ HARANG 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom