Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-03-01 / 3. szám
A BENNEM NÖVEKVŐ IGE Karol Wojtyla (II. János Pál) írásai A római Via Condottierin van az a kávéház, melyet a 18. században egy görög kereskedő alapított. Nem kisebb vendégei voltak, mint Goethe, Stendhal, Grieg, Liszt és az a vékony arcú fiatal pap, aki a múlt század végén XIII. Leó néven a pápai trónra lépett. Az akkor még vatikáni hivatalnok verseket írt a kávéház márványasztalánál, finom latin verseket is. (Hattyúdalát a diák Harsányi Lajos, Kosztolányi kortársa, a pap-költő fordította le, s nyert vele pályázatot.) XIII. Leó éppen száz esztendeje bocsátotta útjára a Rerum Novarumot, a szociális enciklikát. A költőből az „új dolgok” társadalomtudományi-teológiai megfogalmazója lett. Óhatatlanul ennek a pápának az alakja jelenik meg először az ember előtt, ha kézbe veszi Karol Wojtyla válogatott írásainak kötetét. Ő is járt kávéházakba, irodalmi szalonokba egyetemistaként Krakkóban, napi kenyere volt a versírás, a dráma, s maga is színpadi deszkákra lépett gyakorta, ha a lengyel irodalom klasszikusait adta elő a színház. Nyelvi, irodalmi talentuma aztán mind egyetlen kohóba került: a hivatásáéba. A költő, a színész helyére a pap lépett. Már végét járta a háború, amikor egyik drámáját, az Istenünk testvérét írni kezdte. Fölszentelt pap volt, amikor befejezte. A főszereplő: Adam Chmielovszki, a neves festő sikereket ér el, hangos a nevétől a sajtó, s ekkor szakít művészi pályájával, jezsuita novícius, majd harmadrendi ferences lesz, Albert testvér néven. A legelesettebbek megsegítésére közösséget hív létre. Műve ma is él, ő pedig az egyház szentjeinek sorába lépett. Az életrajzi párhuzam nem lehet véletlen. Karol Wojtyla egyik írásában utal is erre, amikor a papi hivatást, a művészi elhivatottságot egyazon szolgálat részének tekinti: „A papság szentség és hivatás. A költői alkotás a tehetség egyfajta megnyilvánulása - de maga a tehetség ugyanakkor hivatást is jelent, legalábbis a fogalom tárgyi értelmében. Felvetődhet tehát a kérdés, hogyan fér össze a két hivatás: a papi és a költői, hogyan tud mindkettő ugyanabban az emberben együtt érvényesülni? A kérdés nem csupán a versekre vonatkozik, hanem a szerzőkre is. Valamennyiük legbensőbb titkára. Vajon feltárják-e műveikben ezt a titkot?” Ezek után a legtermészetesebb, hogy a gazdag tartalmú kötetet a lengyel pápa eddigi életművének szerves részeként forgatjuk, enciklikák, apostoli buzdítások közt az irodalmi tehetség dokumentumaként. (Ő is kiadott munkásenciklikát, a Laborem exercenst, a Rerum 95. megjelenési évfordulójára.) A kötet két fordítója, apa és fia: Balássy László és Péter, érzékeny tollal tolmácsolják Karol Wojtyla egyéni hangját, verseket, drámákat, melyekben a misztikus szerző (olykor Andrzej Jawien, Stanislaw Andrzej Gruda, Pjotr Jasien írói álnéven) belső látomásait írja le erős nyelven a modern irodalom formakísérleteit felhasználva. Többen fölvetették már korábban: valójában versek-e ezek? Ha a XX. század irodalmi pluralizmusának fényénél nézzük, föltétlenül, hiszen a meditativ irodalom (sokszor a filozófiai is) és az objektív líra jól összeegyeztethető. A teológia művelői közt nem egy költői tehetséget találni. (Hugo Rahner, Szabó Ferenc) Karol Wojtyla áradó gondolatfolyama leginkább a claudeli iskola szabályát követi, emelkedettsége nem patetikus, végig az értelem irányítja, bár nem „lopja ki” az érzelmet sem. Az egyházi költészet sajátságos folytatója is, amely a középkorban az Istenről szóló tudomány magas szintű népszerűsítője volt Szent Ambrus, Szent Tamás szájából, később pedig a belső lélek-csamok élményközvetítője lett pl. Avilai Szent Teréz vagy Keresztes Szent János művészetében. Szerzőnk minden sorával az Istenre fordítja figyelmünket: a szépség, a jóság, a természet világára, melyek a harmóniára utalnak. Amint Az aranyműves boltja c. drámájának gyűrűje a hűség örök aranyára. A Zrínyi Nyomda vállalkozása, a közben elhunyt szerkesztő-fordító: Balássy László szándéka, válogatása egyik méltó előkészítője a szentatya magyarországi látogatásának. TÓTH SÁNDOR Karol Wojtyla versei: A megsebzett Fa története A Fa így szólt: ne félj, ha meghalok - ne félj meghalni velem, ne félj a haláltól - nézd újjáéledek: a halál csak a kérget hántotta le. Ne félj meghalni és újjáéledni velem. A jelet fátyol takarja. Benne újjáéled minden - és elveszti súlyát a gyümölcs. A Fa átnyújtotta a gyümölcsöt Annak, aki beoltotta - Belőlem fogtok élni, Belőle, a Megsebzett Fából. „Belőlem”, mondta A Fa- nem éreztem öt idegennek, eltűnt az ellentét érzése közöttünk (talán először egyetlen pillanatra?). Én elmentem, A Fa meg állt, átölelve múltat és jövőt. Gyermekek Hamar felnőnek, átitatva szeretettel, és máris nagyok kéz a kézben vándorolnak a nyüzsgő tömegben - (szívük elejtett madár, arcuk elmosódik a félhomályban) Szívükben az emberiség érverése lüktet. Kézen fogva kiülnek a partra. Egy fatörzs meg a föld a holdfényben: felizzó háromszög a susogó félhomályban. Még nem szállt fel a köd. És a gyermekek szíve kitárul fönt a folyó felett. Vajon így marad-e mindig - kérdem magamtól -, majd ha fölállnak és elmennek innen? Vagy másképp lesz minden: a növények fölé hajló fény szirmát elnyeli bennünk valami ismeretlen szakadék. Azt, ami veletek elkezdődött, megőrzitek-e épségben tovább, és tudni fogjátok-e mindig, mi a különbség jó és rossz között? (Balássy Péter fordításai) HARANG 5
