Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
NÉPEK ÉS VALLÁSOK Hindu aszkéta rituális tisztálkodása a Himalája egyik hegyi folyójábán télen. Meztelen testét szent olajjal kente be Az ifjú hindu házasok esküvőjük után először szent folyójuk, a Gangesz partjára mennek. Az ifjú férj csillogó díszekkel ékesített, különleges esküvői fejfedőt és sárga kabátot visel. Bal oldalán guggoló feleségének ruházata lényegesen egyszerűbb Ősi hagyományok szerint tartott szikh esküvő. A vendégek virágokat szórnak a házaspárra, akik éppen a szent könyveket kerülik meg az előírásoknak megfelelően. A feleség férje hosszú vállkendőjét tartja kezében, jelezve a házasság megkötését kéhez - eredetileg természeti jelenségeket személyesítettek meg, s csak valamivel később vettek föl bizonyos morális szerepkört is. Lakóhelyük a föld vagy az ég volt, és nem alkottak semmiféle hierarchiát. Leírásukban, ábrázolásukban már a védikus korban is rendkívüli fantáziáról tettek tanúbizonyságot az indiaiak, többarcú, többkarú, többlábú különös lényeknek láttatva őket. Ez az isteni panteon a helyi istenekkel, továbbá démonokkal, hősökkel, szellemekkel vált teljessé. E nagyszámú istent az ind teológia két csoportba sorolta, a dévákéba és az aszurákéba. A dévák nem teljesen független, befolyásolható istenek voltak, akik megfelelő áldozat vagy mágikus erő hatására különböző szolgálatokat tehettek az embereknek. Ilyen volt például az ég istene, Djausz (nevének hasonlósága is utal a görög Zeusszal való rokonságára), a földé, Prithiví, a napé, Szavitar, a holdé Csandra. A dévák között található a hinduizmus két későbbi főistenének, Visnunak és Sivának az előképe is, egyelőre még jelentéktelen szerepben. A dévákkal szemben az aszurák maguk is bírtak varázserővel, ezért nem függtek az áldozattól. Ok Aditi istennő fiai voltak, Varuna, Mitra és Arjaman. Közülük Varuna volt a legtekintélyesebb, mint a világrend őre. (O az ókori iráni Ahura Mazdának felel meg, de egyesek Jahvéval is összefüggésbe hozzák.) Mitra - aki Eurázsiában Mithrasz, a napistenként volt ismert - feladata az emberek ébresztése és munkára biztatása volt. Arjaman pedig a rítusokban és a házasságok elősegítésében játszott szerepet. A gyakorlati vallásosságnak az áldozatok bemutatása mellett két alapvető szempontja volt: az isteneket nem lehetett megbántani; továbbá mindig arra az istenre kellett „összpontosítani”, akitől a hívő segítségeikért, vagyis akihez a fohászt, az áldozatot küldte. Ez utóbbi jelenséget a vallástörténet henoteizmusnak nevezi. A Védák után keletkezett bráhmanákban, de még inkább az upanisadokban olyan világmagyarázat, hitfelfogás és fogalomrendszer található, mely eltér a legrégibb szent könyvek gondolatvilágától, bizonyos értelemben továbbfejleszti azt, túllépve naiv istenhitükön. E változás szoros összefüggésben volt azzal, hogy a papok - a már említett okokból - kiemelt szerephez jutottak; nem egyszerűen irányítókká váltak, hanem az „emberi világ isteneivé”, akik jóval nagyobb tiszteletet érdemeltek más halandóknál. Különleges helyzetükre utalva nevezik a vallásnak ezt a korszakát bráhmanizmusnak. A változás két lényeges kérdést érintett: a papok egyrészt az istenek egyre áttekinthetetlenebb világában próbáltak meg valamiféle rendet teremteni. Ennek érdekében monoteista irányba vitték a vallást: az új felfogás szerint minden isten fölött a világ teremtője, Pradzsápati áll, mint a „teremtmények ura”. Később az ő szerepét egy elvont fogalom, a brahma vette át. Ez a világ lényegét jelentette - a vele való egyesülést tekintették az élet céljának -, mely később Brahma istenben öltött testet. Ez a teológiai okoskodás a köznapi vallásgyakorlatot lényegesen nem befolyásolta. Nem úgy a másik változás, a lélekvándorlás és a reinkarnáció (újjászületés) elméletének a kialakulása. Eszerint a brahmával az egyesülhetett, aki életében nem követett el bűnt, aki tiszta maradt. Ha viszont vétett az előírások ellen, akkor lelkének mindaddig vándorolnia kell (szanszára), amíg meg nem tisztul. Hogy a halott ember lelke vándorlása során állatként, emberként (s melyik kasztban) vagy istenként születik újjá, az jó vagy rossz cselekedeteitől (karma) függött. E tanban rendkívül szigorúan és pontosan ki volt dolgozva, hogy a léleknek A bráhmanizmus 46 HARANG
