Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-02-01 / 2. szám

NÉPEK ÉS VALLÁSOK

Jóllehet a hinduizmus nem missziós vallás, Délkelet-Ázsia több országába is eljutott. Hindu templom Közép-Jáván, mely i. u. 900 körül épült (balra)

A Khadzsuráhóban épült híres Kándarija Mahádéva templom egy épen maradt részlete, a hindu templomépítészet egyik jellegzetes példája (i. u. 1000 körül)

birodalmuk megalapítása után nem sokkal Észak-India egy részét is elfoglalták. Önálló fejlődésű vallásuk ebben az időszakban kimutatható hatást gyakorolt a hinduizmusra. Az árják másik része - még a perzsa hódítás előtt - Afganisztánon keresztül az Indus folyam (innen kapták indoárja és hindu nevüket) és a Himalája hegység, majd később a Gangesz felé vándorolt, de hamarosan elfoglalták a délebbi területeket is. Az árja törzsek letelepedése és első városaik megalapítása i.e. 1500 körűire tehető. Az őshonos és dravida törzseket szolgasorba taszították, s ezzel megkezdődött a származási, foglalkozási és rituális alapon elkülönülő kasztrendszer kialakulása. E folyamattal párhuzamosan - az árja uralkodó osztályok minden igyekezete ellenére - egyre erősödött a helyi és a letelepült népek közötti etnikai vegyülés, ami elősegítette a különféle vallási elképzelések keveredését is. A kialakuló kasztok közül kettőnek volt esélye a hatalom megszerzésére: a papok (bráhmanák) és harcosok (ksatriják) küzdelme végül az előbbiek javára dőlt el. Részben azért, mert alapvető szerepük volt a nép és az istenek közötti „kapcsolatteremtésben”, mint a kultikus eljárások és áldozati szertartások előírásainak ismerői. A hinduk hite szerint ugyanis az előírásoktól való legkisebb eltérés az áldozat érvénytelenségét jelenti. Ám még ennél is jelentősebb volt a társadalom szempontjából, hogy a bráhmanák ismerték és hagyományozták tovább a hindu vallás alapvető könyveit, a Védákat. Isteni eredetűnek tekintett szövegüket ekkoriban még nem rögzítették írásban, ezért a papoknak szó szerint kellett tudniuk. És ez a tudás rendkívüli tekintélyt biztosított nekik.

A hinduk szent könyvei

A hinduizmus szent könyvei - egyben legrégibb forrásai - a szanszkrit nyelven íródott

Védák (jelentése: tudás). Szerepük és jelentőségük éppen olyan, mint a Bibliáé vagy a Koráné. Szerzőjét (szerzőit) a történelem nem ismeri, a hagyomány nem tartja számon. A legrégibb részei árja dalnokok, vándorpapok, költők alkotásai lehettek, melyek idővel varázsformulákkal, szertartási szabályokkal és egyéb irodalmi jellegű szövegekkel egészültek ki. Az így létrejött, kezdetben szájhagyomány útján terjedt hatalmas „szöveggyűjtemény” négy részre tagolódott. A legősibb a himnuszokat tartalmazó Rig-véda, melynek egyes fejezetei az i.e. II. évezredből valók, s mai formája i.e. 1200 körül alakult ki. Fiatalabb a Számavéda (szertartási énekek gyűjteménye) és a Jadzsur-véda (áldozati előírások vannak benne), míg legkorábban a varázsmondásokat és átokformulákat tartalmazó Atharva-véda keletkezett.

A Védákhoz később kommentár jellegű szövegek kapcsolódtak: az i.e. 1000 körül rögzített bráhmanák ritusmagyarázatokat és teológiaiszázadból, mely az erkölcsi előírásokat és a társadalmi élet szabályait rögzíti. (Manu egyébként éppúgy egy vízözön túlélője az ind mitológiában, mint Noé a Bibliában.)

Ugyancsak ebbe a csoportba tartoznak a nem annyira oktató, mint elbeszélő jellegű nemzeti eposzok, a Mahábhárata (i. e. 4. és i. u. 4. század között keletkezett) és a Rámájana (i. e. 5. század után). A Mahábhárata legismertebb része a Bhagavadgíta (A Magasztos szózata) című vallási-filozófiai tanköltemény, mely Indiában rendkívül népszerű, s számos szekta tartja szent könyvének.

Végül ide tartoznak még azok a puránák (Régi írás), melyek egyebek között a hinduizmus mitológiájának is fontos, forrásai, mivel a Visnu és Siva istenek kultuszával foglalkozó szövegek találhatók bennük.

E különböző korszakokban keletkezett, eltérő műfajú és jellegű írások nem tekinthetők következetesen egységesnek, s dogmatikai értelemben nem alkotnak zárt rendszert. Tartal-Egy guru a szikh vallás könyvéből olvas az amritszári Aranytemplomban

filozófiai spekulációkat tartalmaznak; az i.e. 800 körűiről való upanisádok a Védák filozófiai kommentárjai; végül az áranjakák szintén rítusokat magyarázó szövegek. Az eddig felsorolt műveket az ind vallás isteni kinyilatkoztatásoknak tekinti. Összefoglaló nevük sruti, („amit hallani kell”).

A vallási irodalom másik csoportját azok a művek alkotják, melyek nem részei a kinyilatkoztatásoknak. Összefoglaló nevük szmriti, („amire emlékezni kell”). Ide sorolhatók azok a kultuszokkal, szent szövegekkel, társadalmi élettel és tudománnyal kapcsolatos művek, melyek műfajuk szerint „tankönyvek” (sásztrák), vagy „vezérfonalak” (szutrák). Közülük a legfontosabb a Mami törvénykönyve az i. e. 5.

mázzák viszont a vallásos gondolkodás, a vallásos élet főbb irányvonalait, továbbá a társadalmi rendszerre és az erkölcsökre vonatkozó leglényegesebb előírásokat. Egyfajta alapot, kiindulást jelentenek, amit az egyes korok, illetve a különböző szekták a maguk igényei szerint értelmeznek, illetve amelyekből válogatnak.

A Védák istenei

A védikus irodalomban szinte megállapíthatatlan számú istenre történik utalás. Ezek az istenek - hasonlóan a rokon indoeurópai népe-HARANG 45