Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
1066, 1993 és ami közte van „Anglia jó híre mind ez ideig érintetlenségétől függött.” - ez volt Lord Randolph Churchill érve a Csatoma-alagút tervezete ellen 1889-ből. Úgy tűnik, a franciák nem nagyon bánják az ötletet, de a britek az elmúlt két évszázad alatt meglehetősen élesen bírálták a Csatoma-alagút tervét. 165 évvel ezelőtt egy honpolgár „utálatos lyuknak” nevezte. Hogyan engedheti meg a kormány, hogy ezen a csaknem ledönthetetlen korláton most rést üssenek? Mindenesetre Britanniát csak kétszer sikerült bevenni 2000 év alatt: először a rómaiaknak, majd Hódító Vilmosnak, 1066-ban. Nem könnyíti-e meg az alagút túlságosan is a barbárok dolgát, hogy megint lerohanják az országot? Lord Churchill mellett Alfred Lord Tennyson és Robert Browning költők, valamint T. H. Huwley zoológus is petíciót nyújtott be a kormánynak az alagútépítés ellen. Egy korabeli újságíró egyenesen Shakespeare-t hívta segítségül; azt állítva, a halhatatlan költő a Csatornát dicsőíti II. Richard című drámájában. Mindig, amikor Britannia kísértésbe esett, hogy fizikailag is kapcsolódjon a kontinenshez, közbeszólt a történelem és az idegengyűlölet. 1802-ben, az amiens-i béke megkötésekor - mely tartós, jó kapcsolatokat helyezett kilátásba Britannia és Franciaország között - N apóleon és a brit államférfi, Charles Fox megvitatta a „nagy vállalkozást”. Ez magába foglalta volna az olajlámpásokkal megvilágított alagutat, melybe toronymagasságú szellőzőlyukakat telepítettek volna. Az utazók néhány óra alatt kelhettek volna át a tengerszoroson. A Csatorna közepére mesterséges szigetet terveztek, itt lehetett volna lovakat váltani. 1803 májusában azonban újra kezdődtek a napóleoni háborúk, így a britek megint hálásak lehettek, hogy nem valósult meg a franciáknak a királyi szigethez vezető víz alatti átjárója. 1858-ban, amikor az alagútépítés gondolata ismét felmerült, a kormány azonnal visszautasította.- Micsoda? - fortyant fel Lord Palmerston miniszterelnök. - Önök azt követelik, hogy működjünk közre egy munkában, melynek tárgya egy olyan távolság megrövidítése, melyet mi így is túl rövidnek találunk? Úgy látszik, a britek soha nem vonzódtak a franciákhoz. Amikor az első kapcsolat létrejött a tenger alatt, a Sun nevű bulvárlap így kommentálta az eseményt: „Nemsokára itt lesz a fokhagymaleheletű csorda, amint megnyílik a Csalagút”. Külső fenyegetettséget jelentett minden nem brit polgár. Poroszország felemelkedését és Németország egyesítését követően a XIX. század végén nem a franciák potenciális csapása, hanem a német barbárok képzelt támadása jelentette a veszélyt. Miután Hitler 1940-ben megszállta Franciaországot, a britek azon töprengtek, hogyan építhet Németország titokban alagutat Angliáig, hogyan tudják kitermelni a ‘talajt anélkül, hogy a felderítő repülőgépek Munkások az elkészült szervizalagútban észre ne vennék? Sok brit számára a Csatorna „stratégiai erényövet”, Britannia védelmének nélkülözhetetlen részét jelentette. Természetesen olyanok is akadtak, akiknek tetszett az alagút ötlete. Többek között Sir Arthur Conan Doyle-nak, vagy Viktória királynőnek, aki tengeribetegségben szenvedett, ezért más módszert próbált keresni a Csatorna átszelésére. Ennek ellenére 1875-ben megváltoztatta elképzeléseit. A 20-as és 30-as években William Churchill apja, Randolph Churchill véleményével szembeszállva úgy vélte, hogy a Csalagút „az emberi civilizáció előrehaladásának figyelemre méltó szimbóluma”. Élete későbbi szakaszában azonban visszatért a tradicionális állásponthoz. 1952-ben a következőket nyilatkozta: „Ha a Mindenható újból megalkotná a világot és ehhez tőlem kéme tanácsot, azt mondanám neki, hogy minden ország köré teremtsen egy csatornát”. A 60-as évek végén néhányan azzal érveltek, hogy a Franciaországba vezető alagút megsértené Nagy-Britannia belga és holland kereskedelmi partnereit. Sokan komolyan aggódnak a nyulakat elkapó rókák miatt, vagy attól tartanak, hogy a denevérek átrepülhetnek Franciaországból az alagúton keresztül és betegségeket terjesztenek. A britek máris éberen őrködnek, nehogy valami átszivárogjon a kontinensről az 1993-as ünnepélyes megnyitó után. 1991-ben, amikor a brit miniszterelnök és Francois Mitterrand találkozik a középső alagútban, kutyás rendőröket helyeznek riadókészültségbe az alagút angol oldalán, akik szemmel tartják majd a csempészeket és a kábítószerszállítókat. Ami pedig a rókákat és a denevéreket illeti, elektromos védőháló kapja el őket, mielőtt elérnék a szigetet. A Time-ból fordította: Piros Christa 42 HARANG Karbantartási munkálatok az egyik angol fúrópajzson
