Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-11-01 / 24. szám

püspökök a protestáns vallású kormányzó helyett jobban örültek volna, haazl. Ferenc József halála után trónra lépett IV. Károly veszi át Magyarországon a hatalmat, s ezzel a királykérdés végleges megoldást nyer. (Jászi Oszkár írta Horthyról, hogy mivel a kálvinista kisnemesek sorából került ki, az ellenforradalom táborában sohasem tekintették magukkal egyenlőnek sem a mágnások, sem a főpapok. Szerettek volna megszabadulni tőle, mert minden fogadkozása ellenére kételkedtek legitimista érzelmeinek őszinteségében.)

A Horthy-rendszerbe beilleszkedő katolikus egyház saját érdekeinek védelme és erősítése céljából a társadalmi, kulturális és gazdasági jellegű tevékenységen kívül politikait is folytatott. Ennek egyik fajtája a törvényhozói hatalomban való részvétel, a másik a keresztény célkitűzéseket magukévá tevő pártok támogatása volt. (Pl. KNEP)

Az országgyűlés főrendiházának hivataluknál fogva tagjai voltak a magyar püspökök (1876 után). Az ellenforradalmi korszak első éveiben egykamarás nemzetgyűlés gyakorolta a törvényhozói hatalmat, melyben hivataluknál fogva az egyháziak nem foglaltak helyet. A kétkamarás országgyűlés helyreállítására 1928-ban került sor. 1927. január 28-án összeült a képviselőházból és felsőházból álló országgyűlés. Ettől kezdve a felsőház ülésein a katolikus püspökökön kívül a három főegyházmegye nagyprépostja, valamint a premontrei, a ciszterci és a piarista tanítórend tartományfőnöke vett részt.

A nemzetgyűlésben, illetve a képviselőházban a katolikus papságnak országgyűlési választásokon mandátumot szerzett tagjai gyakorolták a törvényhozói jogukat. A katolikus papképviselők - kisebb kivételtől eltekintve - mint a kormányt támogató keresztény pártok tagjai foglaltak helyet a képviselőházban. Számuk 1920 és 1944 között 62 volt.

A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja az 1920-as választásokon 76 képviselőt juttatott be a nemzetgyűlésbe, köztük Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt, aki a Tanácsköztársaság bukása után a forradalom ellen foglalt állást, s igazságosnak vélte a fehérterror megtorlási hullámát. Képviselőként keresztényszocialista programmal lépett

fel, amelyben a keresztényszocialista célkitűzések mellett antikommunista, forradalomellenes, valamint antiszemita nézetek és törekvések is szerepeltek.

A politikai életbe nagy reménnyel induló Prohászka hamarosan megundorodott a magukat keresztényeknek nevező politikusok álkereszténységétől, és amikor 1922-ben nemzetgyűlési mandátuma lejárt, visszavonult a politikától és a közélettől is. Befelé fordulva egyre inkább Istennel kereste a kapcsolatot egészen haláláig, 1927. április 2-ig.

Történelmi irodalmunkban elfogadott nézet, hogy a Horthy-korszak hivatalos eszmei bázisát, a kurzusideológiát az úgynevezett keresztény-nemzeti gondolatkör képezte, mely a Tanácsköztársaság megdöntése után alakult szegedi ellenforradalmi erők dzsentri-katonatiszti-államhivatalnoki csoportja által megfogalmazott, de végső soron az uralkodó osztályok érdekeit, céljait is kifejező ún. „szegedi gondolat” módosult továbbélése volt. Az ellenforradalom 1919. augusztusi hatalomra kerülésével Magyarországon megkezdődött az addigi politikai-ideológiai áramlatok átrendeződése. A népnek új jelszavak kellettek. Az új ideák gyűjtőneve a „keresztény nemzeti gondolat” lett, s az 1919- ben felülkerekedő ellenforradalmi rendszer az első években „keresztény-nemzeti kurzusnak” nevezte magát. A bethleni konszolidációtól kezdve ezt az elnevezést már nem használták ugyan, de a kormányzati rendszer a maga politikai ideológiáját változatlanul „kereszténynek” és „nemzetinek” nevezte.

Keresztény

A két háború közötti Magyarország kereszténynek és nemzetinek nevezte magát. A keresztény jelzőnek azt kellett volna érzékeltetnie, hogy az ország felelős irányítói az Isten előtti egyenlőség és szociális igazság keresztény elveit kívánják politikájukban szem előtt tartani, a közéletben pedig a keresztény erkölcs normáit uralkodóvá tenni. A kereszténységgel azonban, mint másutt is, oly sok helyen, visszaaéltek. A keresztény jelző ijesztő elértéktelenedésével volt dolgunk, nemegyszer a legkeresztényietlenebb magatartásokat álcázta. A kereszténység jogcím volt a felvilágosult, haladó, liberális, szocialista gondolatok üldözésére és ama gyanú felkeltésére, hogy e gondolatok hívei és terjesztői a kereszténység megsemmisítésére törekszenek. A világi javak és az előjogok védelmezői is a kereszténységre hivatkoztak, amikor hatalmukat és vagyonukat óvták, mondván, hogy Isten a magántulajdont szentségnek tekinti és az emberek közötti különbséget megengedi. A társadalomnak is az alá- és fölérendelésekre kell épülnie, akárcsak az egyháznak, amelyben a szigorú hierarchia amolyan isteni akarat. Önös érdekek védői nemegyszer az Istennel és a kereszténységgel hozakodtak elő, amikor alárendeltjeik méltányos elbánást, jogokat és nagyobb darab kenyeret követeltek. Voltak továbbá esetek, amikor a keresztény jelző nem jelentett mást,

mint azt, hogy „nem zsidó”. Abban a gondolatrendszerben, amelyben az

1918- as polgári forradalom és az

1919- es proletárdiktatúra „zsidó ügy” volt, az ellenforradalmi rendszer a maga „keresztény”-ségével kérkedett, olykor önmagát csak elkülönítő , máskor ezen túlmenő szándékkal.

A „nemzeti” is elsősorban mint a „nemzetközi” ellentéte jelentkezett a keresztény-nemzeti vezetők tudatában; ezek elhatárolódását jelezte a felvilágosult, haladó, demokrata és szocialista irányzatok „nemzetközi”ségétől. A liberális, szabadkőműves, szociáldemokrata és kommunista mozgalmak nemzetköziségére volt felelet a magyar ellenforradalmi rendszer nemzeti címkéje. Ismét minden mélyebb gondolati megalapozottság nélkül, erősen negatív jegyekkel, amiben a nemzeti hagyományok ápolását és a nemzeti törekvések megfogalmazására irányuló szándékot háttérbe szorította a nemzetköziség tagadásának üres szólama. A „nemzeti” jelleg mind erősebben azonosult a jobboldalisággal és a konzervativizmussal, ezeknek sajátítva ki azt a fogalmat, amelyre az egész társadalomnak volt joga és igénye.

A magyar ellenforradalom, bár volt benne restaurációs törekvés is, nem tekintette magát az 1918 előtti rendszer utódának és nem azt akarta folytatni, amit Tisza István abbahagyott, még ha voltak is politikai vezetők, pl. Bethlen István, akiknek gon-20 HARANG