Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-09-01 / 22. szám

tudom, hogy örömest kívánnád tud­ni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatá­­simmal leírom, ha szinte az által megszaporítom is keserűségemet. Úgy tetszik, hogy az utolsó levele­met az elmúlt holnapnak 25-dik nap­ján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen keveset, de másként mindent a szo­kás szerént vitt végben. Abban a gyengeségiben is az esztergában dol­gozott első Áprilisig. Az nap pedig a hideg erősen jött reá, és annál in­kább meggyengítette. Másnap job­­bacskán volt. Virágvasárnap a gyen­geség miatt nem mehetett a temp­lomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. - A mise után, a mely pap oda vitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kéziből, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt - kedden hasonlóképen - még a do­hányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudába mindenikünk ben­ne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem múla­tott, se meg nem engedte, hogy ő érette valamit elmúlassanak. Min­dennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig volt el, de mégis úgy tartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt. Egy­néhányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól vagyok, semmi fájdalmat nem ér­zek.” Csütörtökön, igen közel lévén utólsó végihez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgóság­­gal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mel­lette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarj a-é felvenni az utólsó kene­tét? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intése­ket és vígasztalásokot mondván né­ki, nem felelhetett reája: noha vet­tük észre, hogy eszén van - azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytának. Végtire szegény ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék - mivel úgy holt meg, mint egy gyer­mek. Szüntelen reá néztünk: de mégis csak azon vettük észre által­­menetelit, amidőn a szemei felnyíl­tak. ő szegény árvaságra hagya ben­nünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás-rívás vagyon közöt­tünk. Az Isten vigasztaljon meg minket. Rodostó, 8. April. 1735. Itt, édes néném, könyhulla­­tással eszszük kenyerünket, és olyanok vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap sze­génynek a testámentumát felnyitot­tuk és elolvastattuk. Mindenik cse­­lédinek hagyott. Én nekem ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a pénzt Francziaországban kellene felvennünk - mikor veszszük fel, Isten tudja. A vezérnek szóló levelit is elküldöttük, a melyben kéri sze­gény, hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén a gö­rög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstanczinápoly­­ban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testit elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni - esze is volt annyi, mint tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, a hol isteni szolgálat volt harmadna­pig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz tö­rök is volt egyszersmind, a ki látta, és a kik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon el­ment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat monda­nának! Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük a hol leszen mindaddig, még szabadság nem lesz, hogy Konstanczinápolyban vi­­hessük. Rodostó, 16. Apr. 1735. 50 HARANG

Next

/
Oldalképek
Tartalom