Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Konstanczinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belé zárattam, hajóra tétettem, és egynéhány magammal 4- ikben megindúltam, 6-dikban Konstanczinápolyban érkezvén, a ládát, a kiben a koporsó volt, a jézsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, a hová temették volt az urunk anyját. A kinek is csak a koponyáját találták meg, és aztot a fia koporsójába bézárták, és együtt eltemették. Mely csudálatos az Isten rendelése! Amég abban a nagy városban múlatnék, a vezért letevék. Én is onnét megindúlék, és tegnap ide visszáérkezém szomorúságnak helyére. A hol is minden szomorúságra gerjeszt. Akár hová fordúljak, mindenütt azon helyeket látom, a hol az urunk lakott, járt és beszéllett velünk: most pedig azokot a helyeket csak pusztán látom, és azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk jó atyánktól, és könyhullatással vigasztaljuk árvaság való maradásunkot. Minha ez a szomorúság nem elég volna rajtam; mert még attól kis kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon; mivel a Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap. Es mikor meggondolom, hogy ha talál halni, micsoda bajra jutok mindaddig, amég az ifjú fejedelem el nem érkezik: az én velem szomorú órákat töltet. Elvégzem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kedet is keserítem. A szomorúan írt levelek úgy jobbak, hogy mentői rövidebbek. Rodostó, 18. Julii, 1735. Kedves néném! nem csak mi, hanem az egész emberinemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, a kik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk épen olyan. Mennyi urakot, nemes embereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben? Úgy annyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bújdosásból 22-dik Octoboris. Már most egyedül maradtam a bújdosók közűi, és nem mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay urat tette volt a porta a magyarok fejévé, a kik ebben az országban vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát. - A szokás szerént engemet tettek básbúggá. Mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országban az öreg Rákóczival jöttünk, azok közűi csak én maradtam. Hanem a kik most velem vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt, és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikácziót csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről. A mely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk. Vagyon immár egynéhány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Űr ezután felőlem? az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, hogy a pornak porrá kell lenni. És boldog az, a ki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg. Annyi hosszas bújdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál? Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilenczedikben írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit a haszontalan bújdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett volna mondanom; mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság; mert ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük $ az üdvességes életet, a jó halált, és az $ üdveséget. És azután megszűnünk a § kéréstől, mind a bűntől, mind a búj do- J sástól, mind a telhetetlen kívánságtól. £ Ámen. Rodostó, 20. Dec. 1758. HARANG 51 „ Egyedül hallgatom...”
