Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-09-01 / 22. szám

EGY MEGTÉRÉS TÖRTÉNETE Zsófi néni D 1«^/.-né, Ibolya régi ismerősöm. Zárkózott, zaklatott, örökké fáradt, többnyire nincs kiegyensúlyozott állapotban. Olyan ember, aki szeretne kapcsolatot, meg nem is. Kinyújtja a kezét, aztán gyorsan visszahúzza. Mindig tudtam róla, hogy nehéz az élete, de hiába érdekelt a sorsa, nem mondott részleteket. Nemrég véletlenül összefutottunk az utcán. Kérdezte, mit csinálok, mondtam, egy vallásos lapnál dolgozom. Erre megölelt és sírni kezdett. „Mi a baj?” - kérdeztem. „Most már válaszolok a kérdéseidre... folyton faggattál, mi van velem és én nem mertem kiadni a titkom. Azt hiszem, joggal voltam bizalmatlan.” Megbeszéltünk egy randevút, délutánra, eszpresszóban. A munkahelye mellékes. A történet szempontjából a munkája is. Egyszerűen, vagy inkább szegényesen öltözött, negyvenéves.- Mit iszol? - kérdeztem, amikor a pincér közeledett.- Üdítőt. Meleg van.- Akkor igyál sört.- Nem iszom alkoholt.- Soha nem is ittál?- De, volt egy korszak az életemben... a válás után.- Miért váltál el, és mikor?- Tizenöt éve. A fiam ak­kor volt négyéves. Az a furcsa dolog történt, hogy a lakást a férjemnek ítélték. Igaz, ő szerezte és az ő nevén volt, ez a váláskor derült ki. Egyik napról a másikra utcára ke­rültünk a fiammal. Nem vol­tak igazi barátnőim, de sorra felkerestem őket, egy-két hé­tig meghúztuk magunkat. Bújtam az újsághirdetéseket, de albérletet nem tudtam volna fizetni. Kétségbeesé­semben eltartási szerződést kerestem.- Miért kétségbeesetten?- Mert féltem tőle. Alkal­mazkodom a munkahelye­men, a buszon, a boltban és az otthonomban is? Ami nem az enyém, csak majd az lesz, ha a néni, a bácsi meghal... Spekulálni a mások elmúlásá­ra, ez borzasztó. Lehet, hogy megvetnek érte, de én nem bírtam elviselni az öregeket. Talán azért, mert a saját öregségemtől féltem a legin­kább, borzadtam attól, hogy én egyszer... Elhatároztam, ha tudatomnál leszek, idejé­ben véget vetek az egésznek. Na, ilyen lélekkel böngész­tem az újságokat. Szoktattam magam a gondolathoz, ki kell bírni. Jártuk a lakásokat, sze­gény kisfiam kezét úgy szorí­tottam magamhoz, mintha az ő erejében bízhatnék... Néz­tem a mosolygós arcát és tud­tam, nem úgy mosolyogtam rá vissza, ahogy kellett volna. „Miért vagy szomorú, édes­anya?” ezt kérdezte reggel, ezt kérdezte este. Bebújtam mellé az ágyba, amit valahol kikunyeráltunk és együtt sír­tunk... Jártam olyan laká­sokban, ahonnan kifordul­tam, olyan bűz, elhanyagolt­ság, betegszag csapott meg. Egyik helyen a néni azonnal százezret kért, a másik helyen a bácsi megmondta, a sült hús mellé még mit akar tőlem. Már lemondtam arról, hogy bármi sikerüljön, amikor be­csöngettem egy lakásba. Tö­pörödött anyóka nyitott aj­tót, de jó, hogy jöttél lányom, mondta az előszobában, és megölelt. Azt hittem, össze­téveszt valakivel. Leültetett, megkínált kávéval. A lakás kicsi volt, szegényes, de tisz­ta. Nem kérdezett Zsófi néni semmit, ő beszélt. Elmondta, hogy képzeli a közös életün­ket. Megkérdeztem, mire alapozza az előlegezett bizal­mat? Azt mondta, tiszta a tekinteted és csak szenvedést látok a szemedben. Egy hét múlva odaköltöztünk.- S attól kezdve minden szép lett és tiszta?- Ó dehogy. Olyan felada­tot kaptam az élettől, aminek én nem tudtam megfelelni. Zsófi néni belém akarta szug­­gerálni, én jó vagyok, rendes, tisztelettudó, tudom a felada­tomat. Ezen ő nemcsak a jel­­lemes viselkedést értette, ha­nem a kis napi dolgokat is. Hogy rendesen főzök, mo­sok, takarítok, a pénzt beosz­tom. Nála nem lehetett félna­pos mosatlan, összegyűlt szennyes ruha. Nem késhet­tem fél órát, mert izgult ér­tünk. Hiába mondtam: várni kellett az óvodában, a közért­ben, a busznál, őt ez nem érdekelte. Durcásan foga­dott, zsémbeskedett, rosz­­szabb volt egy férjnél is.- Végül is mit kért tőletek?- Havi ezer forintot és a bevásárlást.- Na meg a főzést, takarí­tást...- ő ellátta magát. Csak azt várta el, hogy kettőnkre főz­­zek-mossak-takarítsak ren­desen! Ebbe akart beleszólni. Úgy beszéltük meg, ha ágy­nak dől, akkor ápolom, de addig semmit.- Hány éves volt?- Hetvenöt. Én olyan ápolt, tiszta kis öreget még nem láttam. Volt vagy hatféle betegsége, de soha nem nyö­gött, jajgatott. Csak amikor duruzsolva imádkozott, ülve az ágyán, akkor tudtam, na­gyon fáj valamije. Eleinte minket is hívott imádkozni. Kínos volt, szabadkoztam, ő nem hagyta annyiban, fagga­tott, miért vagyok istentelen. De ha már én ilyen vagyok, a gyerekemről gondoskodjak, nincs jogom pogánynak ne­velni. Tűrtem, de veszeked­tünk is. Ma is bánom és na­ponta bocsánatot kérek a jó­istentől, külön imádkozom az ellene elkövetett bűnömért.- Végül is sikerült a terve, imádkoztatok?- Sajnos nem. Én másban kerestem a vigasztalást. Lett egy barátom, akkoriban is­mertem meg, hozzám ha­sonló szerencsétlen pasas. Albérletben lakott, hozzá lopva mehettünk, Zsófi néni éles szemét pedig nem lehe­tett kijátszani. Kocsmákban találkoztunk, este lefektet­tem a fiamat én meg kimarad­tam, kicsit részegen mentem haza vagy úgy se. Zsófi néni a rendőrséggel kerestetett. Az óvodából kizárták Istvánkát, a nénit kórházba vitték. Ak­kor a barátom hozzánk költö­zött. De a nénit egy napon hazahozta a mentő, ápoljam én tovább. Mit mondjak? Annyi nyugtatót-altatót ad­tam be neki, amennyit csak mertem. De erős szervezete volt, felépült. Kihívatta a ta­nácsot, közben a barátomat bebörtönözték, valameny­­nyire lecsendesedtem... Zsófi néni még egy évet élt. Utolsó hónapjaiban azt kér­te, hangosan olvassak neki az imakönyvéből meg a Bibliá­ból. Ezt megtettem.- Milyen lélekkel?- Hidegen hagyott a szö­veg. Azon járt az eszem, mit főzzek másnapra, hogy húz­zam ki fizetésig, volt elég ba­jom.- Aztán ketten maradtatok a lakásban. Mi változott?- Először megkönnyebül­­tem. Pedig hiányzott a figyel­meztetése, a zsémbelése. Ma­gamnak kellett számba venni a tennivalókat. Először nagy­­takarítást csináltam, az ő gönceit a kukába dobtam. A könyveket, a Bibliát nem tud­tam kidobni... A szobáját át­rendeztük, kifestettünk, más­hová helyeztük az ágyat. Le­szedtük a képeket és a feszü­letet a falról. És mégis, festés után ott maradt a feszület helye. Tájképet raktam a he­lyére. Akkor meg kétoldalról két feszületet láttam! Nem vagyok babonás, anyámat mindig kinevettem, mikor kiskoromban ilyesmiről be­szélt. De valami azt súgta, ne küzdjek ellene, tegyem visz­­sza, ami odavaló. Egy sa­rokba szögeztem. Este volt. 12 HARANG

Next

/
Oldalképek
Tartalom