Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
EGY MEGTÉRÉS TÖRTÉNETE Zsófi néni D 1«^/.-né, Ibolya régi ismerősöm. Zárkózott, zaklatott, örökké fáradt, többnyire nincs kiegyensúlyozott állapotban. Olyan ember, aki szeretne kapcsolatot, meg nem is. Kinyújtja a kezét, aztán gyorsan visszahúzza. Mindig tudtam róla, hogy nehéz az élete, de hiába érdekelt a sorsa, nem mondott részleteket. Nemrég véletlenül összefutottunk az utcán. Kérdezte, mit csinálok, mondtam, egy vallásos lapnál dolgozom. Erre megölelt és sírni kezdett. „Mi a baj?” - kérdeztem. „Most már válaszolok a kérdéseidre... folyton faggattál, mi van velem és én nem mertem kiadni a titkom. Azt hiszem, joggal voltam bizalmatlan.” Megbeszéltünk egy randevút, délutánra, eszpresszóban. A munkahelye mellékes. A történet szempontjából a munkája is. Egyszerűen, vagy inkább szegényesen öltözött, negyvenéves.- Mit iszol? - kérdeztem, amikor a pincér közeledett.- Üdítőt. Meleg van.- Akkor igyál sört.- Nem iszom alkoholt.- Soha nem is ittál?- De, volt egy korszak az életemben... a válás után.- Miért váltál el, és mikor?- Tizenöt éve. A fiam akkor volt négyéves. Az a furcsa dolog történt, hogy a lakást a férjemnek ítélték. Igaz, ő szerezte és az ő nevén volt, ez a váláskor derült ki. Egyik napról a másikra utcára kerültünk a fiammal. Nem voltak igazi barátnőim, de sorra felkerestem őket, egy-két hétig meghúztuk magunkat. Bújtam az újsághirdetéseket, de albérletet nem tudtam volna fizetni. Kétségbeesésemben eltartási szerződést kerestem.- Miért kétségbeesetten?- Mert féltem tőle. Alkalmazkodom a munkahelyemen, a buszon, a boltban és az otthonomban is? Ami nem az enyém, csak majd az lesz, ha a néni, a bácsi meghal... Spekulálni a mások elmúlására, ez borzasztó. Lehet, hogy megvetnek érte, de én nem bírtam elviselni az öregeket. Talán azért, mert a saját öregségemtől féltem a leginkább, borzadtam attól, hogy én egyszer... Elhatároztam, ha tudatomnál leszek, idejében véget vetek az egésznek. Na, ilyen lélekkel böngésztem az újságokat. Szoktattam magam a gondolathoz, ki kell bírni. Jártuk a lakásokat, szegény kisfiam kezét úgy szorítottam magamhoz, mintha az ő erejében bízhatnék... Néztem a mosolygós arcát és tudtam, nem úgy mosolyogtam rá vissza, ahogy kellett volna. „Miért vagy szomorú, édesanya?” ezt kérdezte reggel, ezt kérdezte este. Bebújtam mellé az ágyba, amit valahol kikunyeráltunk és együtt sírtunk... Jártam olyan lakásokban, ahonnan kifordultam, olyan bűz, elhanyagoltság, betegszag csapott meg. Egyik helyen a néni azonnal százezret kért, a másik helyen a bácsi megmondta, a sült hús mellé még mit akar tőlem. Már lemondtam arról, hogy bármi sikerüljön, amikor becsöngettem egy lakásba. Töpörödött anyóka nyitott ajtót, de jó, hogy jöttél lányom, mondta az előszobában, és megölelt. Azt hittem, összetéveszt valakivel. Leültetett, megkínált kávéval. A lakás kicsi volt, szegényes, de tiszta. Nem kérdezett Zsófi néni semmit, ő beszélt. Elmondta, hogy képzeli a közös életünket. Megkérdeztem, mire alapozza az előlegezett bizalmat? Azt mondta, tiszta a tekinteted és csak szenvedést látok a szemedben. Egy hét múlva odaköltöztünk.- S attól kezdve minden szép lett és tiszta?- Ó dehogy. Olyan feladatot kaptam az élettől, aminek én nem tudtam megfelelni. Zsófi néni belém akarta szuggerálni, én jó vagyok, rendes, tisztelettudó, tudom a feladatomat. Ezen ő nemcsak a jellemes viselkedést értette, hanem a kis napi dolgokat is. Hogy rendesen főzök, mosok, takarítok, a pénzt beosztom. Nála nem lehetett félnapos mosatlan, összegyűlt szennyes ruha. Nem késhettem fél órát, mert izgult értünk. Hiába mondtam: várni kellett az óvodában, a közértben, a busznál, őt ez nem érdekelte. Durcásan fogadott, zsémbeskedett, roszszabb volt egy férjnél is.- Végül is mit kért tőletek?- Havi ezer forintot és a bevásárlást.- Na meg a főzést, takarítást...- ő ellátta magát. Csak azt várta el, hogy kettőnkre főzzek-mossak-takarítsak rendesen! Ebbe akart beleszólni. Úgy beszéltük meg, ha ágynak dől, akkor ápolom, de addig semmit.- Hány éves volt?- Hetvenöt. Én olyan ápolt, tiszta kis öreget még nem láttam. Volt vagy hatféle betegsége, de soha nem nyögött, jajgatott. Csak amikor duruzsolva imádkozott, ülve az ágyán, akkor tudtam, nagyon fáj valamije. Eleinte minket is hívott imádkozni. Kínos volt, szabadkoztam, ő nem hagyta annyiban, faggatott, miért vagyok istentelen. De ha már én ilyen vagyok, a gyerekemről gondoskodjak, nincs jogom pogánynak nevelni. Tűrtem, de veszekedtünk is. Ma is bánom és naponta bocsánatot kérek a jóistentől, külön imádkozom az ellene elkövetett bűnömért.- Végül is sikerült a terve, imádkoztatok?- Sajnos nem. Én másban kerestem a vigasztalást. Lett egy barátom, akkoriban ismertem meg, hozzám hasonló szerencsétlen pasas. Albérletben lakott, hozzá lopva mehettünk, Zsófi néni éles szemét pedig nem lehetett kijátszani. Kocsmákban találkoztunk, este lefektettem a fiamat én meg kimaradtam, kicsit részegen mentem haza vagy úgy se. Zsófi néni a rendőrséggel kerestetett. Az óvodából kizárták Istvánkát, a nénit kórházba vitték. Akkor a barátom hozzánk költözött. De a nénit egy napon hazahozta a mentő, ápoljam én tovább. Mit mondjak? Annyi nyugtatót-altatót adtam be neki, amennyit csak mertem. De erős szervezete volt, felépült. Kihívatta a tanácsot, közben a barátomat bebörtönözték, valamenynyire lecsendesedtem... Zsófi néni még egy évet élt. Utolsó hónapjaiban azt kérte, hangosan olvassak neki az imakönyvéből meg a Bibliából. Ezt megtettem.- Milyen lélekkel?- Hidegen hagyott a szöveg. Azon járt az eszem, mit főzzek másnapra, hogy húzzam ki fizetésig, volt elég bajom.- Aztán ketten maradtatok a lakásban. Mi változott?- Először megkönnyebültem. Pedig hiányzott a figyelmeztetése, a zsémbelése. Magamnak kellett számba venni a tennivalókat. Először nagytakarítást csináltam, az ő gönceit a kukába dobtam. A könyveket, a Bibliát nem tudtam kidobni... A szobáját átrendeztük, kifestettünk, máshová helyeztük az ágyat. Leszedtük a képeket és a feszületet a falról. És mégis, festés után ott maradt a feszület helye. Tájképet raktam a helyére. Akkor meg kétoldalról két feszületet láttam! Nem vagyok babonás, anyámat mindig kinevettem, mikor kiskoromban ilyesmiről beszélt. De valami azt súgta, ne küzdjek ellene, tegyem viszsza, ami odavaló. Egy sarokba szögeztem. Este volt. 12 HARANG
