Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
Bujaki asszony vasárnap, templomba menet őskincs magyar népdalokra épített, s országonként a saját zenei folklórra alkalmazott „magyar iskolát”, mi pedig elfelejtettük. Nem szégyen ránk nézve? „A hagyományokat a népből kiverni nem lehet” - vallja Győrffy. „Kereszténységünk már ezeréves, mégis az ősi pogány hit képe a néphagyományokból nem nagy fáradsággal helyreállítható... A magyar nép nyelvén mit sem változtatott az a körülmény, hogy a középosztály századokon át latin nyelven írt és beszélt ... Vajon nem érkezett-e el az ideje, hogy a középosztály felülvizsgálja a nemzeti műveltségről vallott eddigi felfogását, s a néphagyományokat tegye a magyar nemzeti művelődés alapjává?” Jogos, erős kérdés! A fölemelkedés alapja lehet újra a középosztály új „honfoglalása”, de ehhez először talpra kell állítani őket. Ne a szellem bérmunkásai legyenek, megnyomorítva, diktátumok terrorja alatt, hanem kezdeményező réteg! A nemzeti művelődésről pedig ne legyenek aggodalmaink! Európa szintű kultúránk olvasztótégelyében a zsidókeresztény hagyomány magába olvasztotta a nemzetiségi értékeket, s csak egészséges szelekció kell, nehogy divatgőzökbe fulladjon a lélek, amely végül is egyetlen biztosítéka a művelődésnek. A magyarság: lélek kérdése. - így vallották eleink, tehát: gondolat, érzés és magatartás. Mindenféle megkülönT böztetést felold az a hatalmas érték, amely e nép történelmében népismeret szóval illethető. Igen, be kellene vezetni az iskolákba ezt az ismeretet, vagy legalább részévé tenni a történelemnek, földrajznak, irodalomnak. A megújulás: MEZŐN transzcendentális valósággal. A legegyszerűbb volt minden „népi hagyományi gyakorlatot” babonának, mesének, szellemi csődnek minősíteni, ilyenformán megakadályozni a közösség összekovácsolódását. Persze, lehet utalni (indokot keresni) a generációváltásban, de gondoljuk el: ha nincs világháború, s az oktatásban megvalósul Győrffy István koncepciója, hogy iskolarendszereinket (tananyagainkat) a magyar néphagyományokra építsük, az általa olyan világosan kifejtett néphagyomány és a nemzeti műveltség összefüggésére, aligha kellene ma újra fölfedezni ezt az alapot, 5 kormányprogramszinten megfogalmazni az új Magyarország felnövő nemzedékeinek. Hát persze, hogy kínaiul hangzik mindez, ám hadd idézzem Győrffy Istvánt: „Ma a nyugat-európai szabású iskola- és könyvműveltség fénykorát éljük, s a nemzetmegtartó hagyományok ápolásával nem törődünk. Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva kapunk mindenen, ami idegen, ami „európai”. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.” Lám, nem most kezdődött! S ha Kölcsey nemzeti hagyományait soronként vesszük, s mellé tesszük a néplélek drámai, lírai, liturgiái szokáshagyományát, rájövünk: még mindig van bennünk eredetiség, és a manapság annyit emlegetett tehetséges japán mostanában akarja visszaadni nekünk a Kodály-iskolát: tanárokat ajánlott fel zenepedagógiánk föllendítésére. Igen, ők megtanulták az lemondás is. Erre nevelni kell az ifjúságot. Persze hogy nemet mond arra, amit nem ismer. S mert nem ismeri néphagyományainkat, nem vethető a szemére. Kétségtelen: az egyház, egyházak tehetnek ezért legtöbbet, s bízunk, hogy ami még álom - papjaink elmerülnek stúdiumaik közt a néphagyományok ismeretében is, hogy pasztorációs munkájukban igényük lesz a nép mélyebb megismerése -, hamarosan valósággá válik. Kialakulhat egy új egyházi folklór is az ifjúsági találkozók „kebelében”, csupán értékközvetítő vezetőkre van szükség, akik megértik a fiatalok gondolkodását, s a hagyományt úgy adják át számukra, hogy valóban élmény legyen. Vannak források: aranyvizek és harmatos rétek, ahonnan áldás származhat nemzetünk fejére. TÓTH SÁNDOR HARANG 11
