Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-08-13 / 21. szám
katona kapcsolatait is végső soron a keresztényi etikai parancsai szabályozzák - s nem a lovas törzsek Ázsiából magukkal hozott despotizmusa: „Mindnyájunkon.. .békésen., .uralkodjál, emlékezetedben tartván mindig, hogy minden ember egy sorból való és hogy semmi sem emel fel, csak az alázatosság... Ha békeszerető leszel, királynak majd akkor mondanak és mind a katonák szeretni fognak; ha haragosan, gőgösen, irigyen, békétlenül az ispánok és katonák fölé emeled fejed, kétségkívül a királyi méltóságnak gyengéjévé válik majd a katonák vitézsége és másoknak fog átadatni a te országod...” Kétségtelen, hogy ez az egyik nemzedékről a másikra, messzi idegenből a pogány magyarságba átplántált Karoling állami és társadalmi rend csak akkor válhat üdvös és alkotóerővé, ha nemcsak ellenszegül a pogány szokásoknak és hagyományoknak, hanem - főként - ha azokat önmagába felszívja és egy magasabb szintézisbe egyesíti. A kereszténység hódító missziója a barbárság megnyert területén sohasem válhat pusztító erővé - mindenkor termékenyítőnek, erjesztőnek, kovásznak kell lennie, hogy valóban önmaga lehessen. Más szóval: a kompromisszumot kell keresnie és nem a harcot; a népi individualitáshoz kell alkalmazkodnia a részletekben, hogy annál biztosabban vihesse győzelemre az európai egységet: az univerzalizmust. Új feladat ez a X. és XI. század fordulóján, amelyre meg kellett találni a karolingrómai formulát. Az Intelmek szerzője így találta meg: „Az ősök követése a királyi méltóságban a nyolcadik helyet foglalja el... Aki őseinekatyáinak határozatait megveti, az isteni törvényekre sem fordít gondot... mert mindenki, aki engedetlen, Istennek áll ellen... Az engedetlenség az egész királyság kórsága. Éppen ezért, szerelmes fiam, atyádnak, vagyis az én atyámnak rendelkezései mindenkor szemed előtt legyenek, hogy boldogulásod mindenütt királyi gyeplőnek irányításával haladjon. Az én szokásaimat... minden gátló habozás nélkül kövesd; mert nehéz néked ezen a tájon kormányoznod, ha az előtted uralkodott királyok szokásának utánzója nem leszel. Van-é görög ember, aki latinokat görög szokás szerint kormányozhatna, vagy van-é latin ember, aki görögöket latin szokásokkal kormányozna? Nincsen. Kövesd azért az én szokásaimat, hogy a tieid között kiválónak tartsanak és az idegenek között a dicséret illessen meg.” A király hangja Szent István magyar király hangját véljük itt hallani, amint magával az Intelmek inspirátorával, vagy - ha úgy tetszik- azzal a szellemmel, amely az Intelmeket inspirálta, vitába száll és a Magyarországra tudatosan átvett Karoling rendszert a magyar hagyományok szellemében módosítja és adaptálja. Aligha járunk helytelen nyomon, amikor az Intelmek merev, kezdetleges és csetlő-botló mondatai mögött a királyi egyéniség képét véljük felsejleni. Hiszen van oly pillanat, amikor a király egészen líraivá válik és alig hihető, hogy ez a líra a nyugati bencés - sematikus - fráziskincsben, még inkább fantáziájában lelné eredetét. Az apa az, aki itt beszél: „Gyermek vagy, gyönyörűséges gazdagság a tanyád, királyi párnák közt fészkelsz, minden gyönyörűség közepette nevelkedtél, serdültél, járatlan vagy a hadviselés munkájában és külön-különféle népek betörésében, amikben én majdnem egész életemet felmorzsoltam. Itt van már az ideje, amikor tovább nem élhetsz már lágy péppel, amely gyengévé és érzékennyé tesz téged, s ami az erények szertefoszlása, bűnök táplálása, parancsok megvetése; hanem időnként keménységgel kell találkoznod, mely értelmedett arra, amit tanítok, figyelmessé teszi...” Üzenet a jövőnek Múltunkba mindig akkor térünk vissza nagyobb alázattal, amikor a jelent ezer irányból szorongatják. Az is ismert, hogy a történelmi fejlődés a nemzeti múlt egyes jelenségeinek és mozzanatainak új értelmet adhat. Az új értelmezés ugyanakkor nem szükségszerűen megmásítása múltnak, hanem ellenkezőleg: az eredeti szándék mélyebb felismeréséhez vezet. Első királyunkra emlékezve visszavezettetünk a Szent Korona római bölcsőjéhez, az esztergomi államalapítás, egyházformálás nagy tényéhez - az Intelmekre pedig úgy tekintünk, mint a magyar állam születési okmányára. A Szent István-i állameszmében - ahogy ma átéljük és értjük - egy olyan rendszert látunk, amelyben népek és nyelvek, vallások és világképek türelmesen illeszkednek egymáshoz. S minden külföldi, aki rokonérzéssel szemléli e kis nemzet súlyos történeti küzdelmeit, elismeri: hogy állameszméje első királyáról való elnevezése nem délibáb, hanem az a Karoling-gyökerű Intelmek, István király politikai testamentumának modern interpretációja. A magyarság ma is - miként ezer évvel ezelőtt - Európa részének tudta magát. Koronájához, mint a nemzetet összefoglaló nagy szimbólumhoz, máig hű. Változatlanul él az a kötelék, amelyhez István egykoron elvezetett. RÁSZLAI TIBOR Szent „Vájjon lehetett-e hazafias érzület szikrája is abban az emberben, vagy azokban az emberekben, a kik a királyi testereklyéket idegen csontokkal keverten, mint holmi lomot, csepü és takaró pakoló papírosba csavarva, közönséges faládákba tették... így még a legalsóbb rangú tisztességes ember testereklyéinek sem szokás a végtisztességet megadni. Ily eljárás csak a hivatalos titoknak ily esetekben felette kényelmes leple alatt egy szívtelen és lelketlen bürokrata részéről lehetett” - 1897-ben írta le e szavakat Török Aurél antropológus, aki hosszú éveken keresztül küzdött azért, hogy végre méltó módon temettessenek el III. Béla király és feleségének, Chátilloni Annának 1848-ban napvilágra került csontjai. Az uralkodói pár végül a budai Mátyás-templomban kapott nyughelyét, s így a legszerencsésebbek voltak azon királyaink közül, akiket egykor a székesfehérvári bazilikában temettek el: sírjaikat nem fosztották ki, s a korabeli viszonyok szerint szakszerű feltárás után azonosítani tudták maradványaikat. Közöny, érdektelenség, ellenségeskedés, kicsinyes gáncsoskodás, igaztalan vádaskodás, jobb esetben a körülmények szerencsétlen összejátszása kísérte azok munkásságát - így Török Aurélét, Henszlmann Imréét, Bartucz Lajosét -, akik a bazilika és a királysírok feltárásán, a csontok vizsgálatában, azonosításában vettek részt. Mintha nem is múltunkról, nem történelmünk egyik nevezetes épületéről, nem királyainkról lett volna szó. Fénykor és pusztulás Az államalapítás idején Magyarország fővárosa Esztergom volt, István király azonban új királyi székhelyet alapított, Székesfehérvárt. A krónikások szerint azért, mert Árpád fejedelem hajdanán itt verte föl sátrát, valójában inkább azért, mert a városon a Német-római Császárságot Bizánccal összekötő zarándokút - egyben hadiút - haladt keresztül. Újabban néhány történész még azt is feltételezi, hogy itt, s nem Esztergomban koronázták meg Istvánt. E feltevésnél némileg bizonyosabb - bár az írott források, s a hiteles adatok kevés támpontot adnak -, hogy Fehérvár felvirágzása 1018 után indult meg, s ekkor, vagy nem sokkal ezelőtt kezdődhetett meg a királyi bazilika építése is. (Alapozásához a közeli Gorsiumból és Aquincumból is hoztak római kori köve-10 HARANG
