Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-18 / 16. szám
„KITART KARRAL ÉS SZÍVVEL” „Uram, csak szívem maradhasson gyermek!” Szokatlan könyörgés egy újonnan kinevezett egyetemi professzor ajkáról! 1929. december 27-én egy alig negyvenéves pesti piarista tanárt a szegedi egyetem irodalomtörténeti katedrájára állították. Nem szívesen ment. Félt. Attól, hogy nem tud eléggé közel maradni az emberekhez, tanítványaihoz. „Hány ember volna boldog a helyemben! Hány volna hétszer különb ide nálam! Én nem akartam. Isten látja lelkem! Nekem jobb volt a gyerekek közt” (Életem útja közepén) Persze kár volt félnie: a gyermeki szivet, az érzőt és meleget, lehetetlen volt meg nem érezni benne mindenkinek. Megérezték ezt már a kisemberek - azok, akiket abban az időben (is) a „katedra magasából” nem egy professzor észre sem vett. A legnagyobb ajándék, amiben a szegedi universitas polgára részesülhetett 15 éven kersztül: előadásai voltak. Az „auditórium maximum”, a nagy előadóterem mindig tele volt. Nemcsak egyetemistákkal! Sík-órákat nem illett mulasztani: tárgyi tudás és lélek adta stílusának sajátosságát. Az „embernek lenni” programja világnézetet, magyarságot, hivatás- és küldetéstudatot ugyanúgy sugárzott, mint a ma megélésének azonnal megvalósítható technikáját. Nagyon sokat és mást kívánt, mint amihez a magyarszakosok a jó öreg pozitivista Dézsi professzor idejében hozzászokhattak. „Kerektudás - részlettudás!” jelszó a nagy folyamatokban való biztos irányvételt egyaránt megkívánta, miként az analízisre érdemes nagyok tüzetes ismeretét. A vizsgát nem emlékezetpróbának, hanem szenvedélyes számadásnak tekintette. Az irodalomszeretet lángját, felizzását kapták alapajándékként tanítványai. Az olvasás művészetére, a befogadás alázatára és a megértés kegyelmére vezette rá hallgatóit. Mi minden született meg körülötte, ihletéséből, pártolásával, ajánlásával! Ott volt a „Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma” - míves kiadványaival. Itt tűntek fel azok a nevek, akik a közelmúlt kulturális életének irányítóivá váltak. „Advent” c. oratóriumát 1935-ben Buday György fametszeteivel jelentette meg. S a tragikus sorsú, tiszta lelkű Radnóti Miklós doktorrá avatása napján felkeresi őt: „keresztelje meg”. „De hát miért, hogyan, amikor soha ilyesmiről nem is beszéltünk!” „Éppen azért!” S a másik, tragikus alakja irodalmunknak: József Attila is feltűnik környezetében - s egy pillanatra úgy tűnik, a szegedi egyetem Sík Sándor személyében fogja jóvátenni azt, amit Horger Antal, az egyetem „fura ura” vétett ellene. Megbeszélik, doktorálni nála fog, már ki is jelölik a disszertáció tárgyát, egy ritmikai témát. Ám a - közismert - végkifejlet más pályát szabott sorsának. Csak a „síp” gazdája nem volt megelégedve. A „szegény szezonpoéta”, a „nyárban félig-költő, télen robotos”, amint csöndes öngúnnyal, iróniával nevezi magát - év közben alig ér rá verset írni. És amikor végül lemond tanszékéről, egy belső hangnak engedelmeskedve, így ír: „Már a dallam, csak a dallam Lesi a regulád. Indulj, mást ne vigy a: útra. Csak a furulyát!” (Csak a furulyát) Aki a világháborút „kivételezett üldözöttként” éli át, menti a menthetetSík Sándor lennek látszókat, annak a diktatúra szétfeszített karú békéje is képes a létezés örömét jelenteni. Mert ami van, Istentől van, és ami létezik, abban Isten van. Az ötvenes években gyöngéd lét-szeretet, meghatott valóság-tisztelet árad költészetéből. Meglátni a dolgokban az Istent, „innenső”, múlandó felükön túl gyökerüket az Örökvalóban: ehhez mély szemlélődés kell. De olyan szemlélődés, amely nem szemlehunyás is egyúttal. Kontempláció, de a dolgok kirekesztése nélkül: a dolgokban a Lét szemlélése. Az a kontempláció, amelyről a „szétcibáltság” után a Meghalt a visszhang (1948) beszél: Földrengés járt és leomlott a fal; Meghalt a visszhang; A megnyílt barlang már a szabad ég Szellőit issza. A napnak nyitja már szivét, a víz Ezüst szagának, A madaraknak és a gyerekek Bölcs kacajának. S mikor a mennybolt miriádjai Fölém lobognak, Most tanulgatom, mit kel! mondani A csillagoknak. A láthatár beszűkülésekor — a nagy hatású szónok, konferenciabeszéd kivonatként - életprogramot is kínál: „...Él az élet! A jövendőt ne keresd / Most örülj a friss levélnek s mindeneknek, amik élnek, / Lombos lelked örömének: annak örülj, azt szeresd.” RÁSZLAI TIBOR 22 HARANG
