Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-21 / 12. szám
SELMA LAGERLOF VERONIKA rr KENDŐJE (5) ^.z úton hempergő azonban újra rimánkodni kezdett: - Tapossatok a mellemre, ide, ahol a szívem ver! Tevéitek törjék össze bordáimat, s szamaraitok patái oltsák ki szemem világát! Fausztina maradt. A szánni való férfi mellé lépett, és megpróbálta talpra állítani. A zsidóasszony ismét ott termett: - Ez is a próféta tanítványainak egyike - mondta. - Megkérdezzem? Fausztina bólintott, és az asszony a fetrengő fölé hajolt:- Ti galileaiak, mit csináltatok ma a prófétával? Hol hagytátok? Veletek úton-útfélen találkozni, de őt sehol sem látom! A tépett ruhájú föltérdelt: - Miféle ártó szellem tart hatalmában, hogy ezt kérdezed tőlem? Láthatod: az utca porába vetettem magam, hogy eltapossanak. Nem elég ez neked? Még azt is tudni akarod, mit tettem vele?- Nem értem, miért teszel szemrehányást - válaszolta az asszony. Csupán a próféta hollétéről érdeklődtem. Erre a férfi fölugrott és befogta a fülét: -Jaj neked, mert nem hagysz nyugodtan meghalni! - kiabálta. Aztán utat tört a városkapu előtt tolongó tömegben, és ordítozva továbbfutott. Ruhája darabjai mint sötét szárnyak verdesték.- Az az érzésem, bolondok közé jöttünk - jegyezte meg Fausztina. Ilyenek lennének a próféta tanítványai? Mit tehet a császárért az, aki őrjöngőkkel van körülvéve? Elgondolkodott, és nagyon levert volt. A zsidóasszony is elkomorult: - Azt mondom, ezután menj, és keresd meg őt te, magad. Attól tartok, nagy baj érte, hiszen láthatod, tanítványai eszüket vesztették, s még azt sem tudják elviselni, ha a nevét emlegetik. Az öreg dajka és kísérője átlovagoltak a kapun, szűk, sötét utcán haladtak, amelyen ugyancsak nyüzsögtek az emberek. Sokszor úgy tűnt, lehetetlen a városba jutniuk. Egyre-másra meg kellett állniuk, jóllehet rabszolgáik igyekeztek utat tömi. Az emberek azonban ügyet sem vetettek rájuk. Sűrűbbé vált a tömeg, s feltartóztathatatlanul hömpölygőn tovább.- Róma útjai ehhez képest csendes kerti sétányok - fordult Fausztina Szulpiciuszhoz, aki már látta: lóháton képtelenség előbbre jutni.- Ha nem fáradt - javasolta -, a helytartósági palotáig menjünk gyalog. Nincs éppen közel, de lóháton éjfélre sem érünk oda. A Fausztina megfogadta a tanácsot, leszállt a lováról, s egy rabszolgára bízta. Aztán gyalog vágtak neki a városnak. Szulpiciusz egy szélesebb útról beszélt, melyet ha elérnek, rövidesen a szállásukon lesznek. De ott várta őket a legnagyobb akadály. Amikor ugyanis a helytartósági palota utcájába kanyarodtak, amely a Golgotáig vezetett, óriási tömegbe ütköztek: egy kereszthalálra ítéltet kísértek a vesztőhelyre. Elől feltüzelt fiatalok valóságos csapata zajongott, akik a kivégzést mindenképpen látni akarták. Összevissza rohangáltak az úton, ordibáltak, s karjukat magasba dobálták az örömtől, mivelhogy ilyen eseményt nem mindennap láthatnak. Mögöttük drága ruhákba öltözött férfiak vonultak, városi előkelőségek. akiket asszonyok követtek; közülük többen hangosan zokogtak, míg a szegények és a nyomorékok szívszaggatóan jajgattak: „Isten, mentsd meg őt! S'zabadítására küldd el angyalaidat! Oltalmazó karod ne késleltesd nagy szükségében!” Néhány római zsoldos érkezett, erős lovakon. Vigyáztak a tömegre, nehogy valakinek eszébe jusson kiszabadítani a halálraítéltet. És ott voltak a hóhérok, akik majd végrehajtják az ítéletet. Az elítéltnek súlyos fakeresztet tettek a vállára. Roskadozva vitte, egész teste meggömyedt. Fejét mélyen lehajtotta, arcát senki sem láthatta. Fausztina az utcabejárónál állt. Csodálkozott, hogy az elítéltre bíborköpenyt adtak, s fejét töviskorona övezte.- Mit vétett ez az ember? - kérdezte.- Császár akart lenni - mondta valaki a bámészkodók közül.- Szóval olyasmiért akar meghalni, ami cseppet sem kívánatos - jegyezte meg szomorú szívvel. Az elítélt léptei egyre nehezedtek. A hóhérok kötelet kötöttek a derekára és ráncigálni kezdték. Feszült a kötél, s ő elvesztette egyensúlyát. Teljes testhoszszal elvágódott a kereszt alatt. A tömeg felmorajlott, kavarodás támadt, s a római lovasok csak nehezen tudták visszatartani az odatódultakat. A néhány asszonyt, akik segíteni akartak, karddal kergették el. A hóhérok akkor odaugrottak hozzá, ütötték, rúgták, így akarták kényszeríteni, hogy tovább vigye keresztjét. Ő azonban nem tudott felállni. Végül leemelték róla a terhet. Az elítélt ekkor fölemelte a fejét, és Fausztina megpillantotta arcát, melyet korbács hasogatott és vér áztatott. Vértől, izzadtságtól csapzott haja csomókban hullt a vállára. Szája zárva volt, ajka remegett, mint aki egy kiáltást fojt vissza. A kíntól, gyöngyeségtől kialudt szemeinek fénye. A félholt férfiarc mögött azonban Fausztinának földerengelt egy másik, amely finom rajzú volt, sápadt és fenséges. Tekintete szelíd. Az öreg dajkát eltöltötte a részvét: - Ó te szegény ismeretlen, mit csináltak veled? Egy lépést tett felé. Elfelejtette nyugtalanságát, bánatát. Csak ezt a szerencsétlent nézte, és szemeit elfutotta a könny. Szíve majd megszakadt. És mint a többi asszony, ő is segíteni akart. Az elítélt látta, hogy Fausztina felé tart. Csúszni kezdett a földön, tőle remélve oltalmat a gyűlölet ellen. Mint kisgyermek, átfogta térdeit, hozzá simult, mintha az édesanyja lenne. Fausztina lehajolt, s bár hulltak a könnyei, határtalan boldogságot érzett, hogy a megkínzott idegen nála keresett védelmet. Aztán, ahogyan anyák szokták síró gyermekükkel, maga felé fordította arcát, s hófehér lenvászon kendőjével letörölte róla a vért és a könnyet. Abban a pillanatban a hóhérok odaugrottak. Türelmetlenné tette őket az időveszteség, s vadállati kegyetlenséggel taszigálták tovább az elítéltet, aki, amikor védelmezőjétől elszakították, fájdalmasan felnyögött, de nem állt ellen: engedelmeskedett. Fausztina szinte belekapaszkodott, hogy visszatartsa, ám belátta, öreg karja kevés hozzá. Ahogy az ismeretlen szen-24 HARANG
