Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-21 / 12. szám
védő távolodott, úgy nőtt a szívéhez, és már saját gyermekének érezte. Fájdalmában felkiáltott: - Ne vigyétek el tőlem, ne öljétek meg! Keserűség és düh töltötte el, amikor mégis megragadták, és kiszakították a karjaiból. Utána akart menni, de már az első lépésnél szédülés és gyöngeség fogta el, Szulpiciusz kapta el, hogy el ne vágódjék. Az utcasarkon homályos bolthelyiség állt, oda vitte be. Szék vagy pad nem volt, ahová lefektesse, de a boltos, jószívű lévén, gyékényt terített a kövezetre. Nem vesztette el az eszméletét. csupán az erős szédüléstől képtelen volt lábon maradni.- Ma hosszú utat tettünk meg, s ráadásul még a lárma, a tolongás, úgy látszik kimerítették - magyarázta Szulpiciusz a kereskedőnek.- Meg aztán idős már - tette hozzá a boltos -, s bizony fogytán az erő. Egy ilyen nap, mint a mai, még a fiatalabbakat is megviseli. A levegő nyomasztó, az ember úgy érzi, rögtön megfullad. Nem csodálkoznék, ha vihart kapnánk. Szulpiciusz Fausztina fölé hajolt, aki közben nyugtató álomba merült, majd kiállt az ajtóba, nézte az emberáradatot, s közben figyelt az alvóra, mikor ébred. Jeruzsálem római helytartójának fiatal felesége volt. Arra a napra virradóan, hogy Fausztina a városba érkezett, hosszú álmot látott. Palotájuk tetején tartózkodott, és letekintett a szépen gondozott udvarra, melyet keleti szokás szerint márványlapok borítottak és egzotikus növények díszítettek. Az udvarra számtalan beteg, vak és nyomorék sereglett össze a világ minden tájáról: pestisben szenvedők, fölpuffadt testtel, fogyatékosok roncsolt arccal, bénák, akik tehetetlenül feküdtek a földön, és más nyomorultak hétrét görnyedve az iszonyú fájdalomtól. Akik járni tudtak, a palota bejáratához igyekeztek, s az elsőként érkezők keményen megdöngették az ajtót. Egy rabszolga lépett ki, s a küszöbön állva megkérdezte, mit akarnak. Azok azt felelték: - A názáreti prófétát keressük, akit Isten a földre küldött. Hol van ő, aki betegségeink gyógyítója, szenvedéseink elvevője? Mint úri házak gőgös szolgája, ha idegennel beszél, a rabszolga is csak odav-'ette a szót: - „Hiába keresitek, Pilátus megölette! A nyomorultak erre jajgatni kezdtek, fogaikat csikorgatták, hogy a fiatalasszony nem bírta tovább hallgatni. Szíve elszorult, szeméből megeredt a könnypatak. Ekkor fölébredt. Aztán újra elaludt, s lenézett a piactér nagyságú udvarra. Rengeteg ember nyüzsgött ott: őrültek, gonoszlélektől megszállottak. Egyesek mezítelenek voltak, mások hosszú hajukba burkolóztak, némelyek meg királynak képzelték magukat, koronát fontak szalmából, s fűből köpönyeget. Voltak, akik állatimódon mászkáltak a földön, vagy megnevezhetetlen bánatukban zokogásban törtek ki. Látott köveket cipelőket, akik azt hitték, aranyat visznek, s ordítozó-Mohácsi-Regős Ferenc rajza kát, akik azt állították, szájukból rossz szellemek szólnak. Ezek is az ajtóhoz tülekedtek és keményen zörgettek. Nyílt az ajtó, ugyanaz a rabszolga je lent meg, és ugyanazt kérdezte. Mindnyájan egyszerre kiáltották: - Hol van a názáreti próféta, akit Isten küldött, hogy gyógyulást hozzon lelkűnknek és értelmünknek? A helytartó felesége hallotta, hogy a szolga közömbösen csak annyit mond: - Hiába keresitek, Pilátus megölette. Erre az őrültek üvölteni kezdtek, testüket marcangolták, hogy kicsordult a vérük és szétfolyt a kövezeten. Ezt látva, összeszorult a szíve az asszonynak, kezét tördelte és ő is jajongani kezdett, mire fölébredt. De azonnal elnyomta az álom, és megint csak palotájuk tetején álldogált. Csupa rabszolganőt látott maga körül, a saját rabszolganőit. Citerán, hárfán játszottak, miközben a mandulavirágok szirmaikat hullatták, és hódított a rózsák illata. Hallgatta a harmóniákat, majd valaki odalépett hozzá: - Menj csak az erkélyhez és nézz le az udvarra! Tiltakozott: - Nem akarom látni azokat, akik ma éjszaka érkeztek, nem akarom! (Folytatjuk) Fordította: TÓTH SÁNDOR HARANG 25
