Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-03-21 / 12. szám

1990. január 17-én reggel iz­­/-SfPRq) gatottan, várakozással, félel­­mekkel, de leginkább nagy örömmel szálltunk föl a MALÉV frank­­turti járatára, hogy megkezdjük utazá­sunkat a Föld túlsó sarkára: a végcél Buenos Aires volt. Ebben a városban rendezték meg ja­nuár 19. és 26. között a Lutheránus Vi­lágszövetség Vili. nagygyűlését elő­készítő ifjúsági találkozót, amelyen a Magyarországi Evangélikus Egyház küldötteként Pángyánszky Ágnes és én vettünk részt. A közel 24 órás út után, amelynek során a repülőgépen többször is végig­nézhettük ugyanazt a lebilincselő ameri­kai filmet, elfogyaszthattunk különleges Ebben a környezetben, ahol az evan­gélikusok a hatalmas katolikus egyház mellett kisebbségben élnek, gyűlt össze közel 200 evangélikus fiatal a világ minden részéről. Mégis a kollégiumba való megérkezéskor az első, akivel talál­koztunk. Juhász Andrea volt. Andrea Buenos Airesben született már, de töké­letesen beszél magyarul, amit szülei mellett a magyar gyülekezetnek és a magyar cserkészetnek köszönhet. Bol­dogan vállalta a segítséget mintegy 20-30 fiatal társával együtt a konferen­cia előkészítésében és lebonyolításában. Megható volt óriási örömét látni, amikor kiderült, hogy mi tényleg egye­nesen Magyarországról jöttünk és „iga­zi” magyarok vagyunk. minden, gyakran kissé gyermekded já­tékban, szórakozásban. A plenáris te­remben talán ez volt az egyetlen alka­lom, amikor teljes volt a csend, meg­szűnt a ki-be járkálás, valamennyien feszülten figyeltünk. Barbara humorral, ugyanakkor mélységesen komolyan próbált bennünket felrázni a tespedtség­­ből és felelősséget ébreszteni mind­annyiunkban embertársaink iránt, akik az Evangéliumra várnak. Ez sem kis feladat, de gondoljunk csak a húsvéti képre (Márk 16.,2-4.): nincs az a hatal­mas kő, ami meg tudná gátolni Isten Szemléikének munkálkodását. A személyes találkozások öröme ha­totta át ezeket a napokat. Egy-egy ilyen beszélgetés során Edgar Brazíliából me­„Ne mondd, hogy fiatal vagy...” brazil reggeliket és ebédeket, átszáll­tunk, várakoztunk repülőtereken, gé­pünk leszállt Buenos Aircs-ben. Föld­rajztanulmányainkból ugyan emlékez­tünk arra, hogy a Földnek ezen a részén januárban nyár van, de nehéz volt elhin­ni, hogy ez valóban így is lesz. Amikor azonban kiszálltunk a gépből rá kellett döbbennünk, hogy ez tényleg nyár. nem is akármilyen, hanem nagyon forró és a levegő páratartalma igen magas. Soha életemben nem láttam még pálmafát a természetes környezetében, minden egyes fajtáját megcsodáltam, sokáig gyönyörködtem ebben a számomra egé­szen különleges növényben. Autóbusszal vittek cl bennünket a konferencia helyére, az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Ez. alatt a rövid, félórás út alatt megláthattuk azt, amit aztán állandóan tapasztalhattunk kinn­­tartózkodásunk során; Argentína, úgy mint a többi dél-amerikai ország, az el­lentétek országa. A nyomornegyedek és a hófehér, úszómedencés, pálmafás luxusvillák egészen jól megférnek egy­más mellett. Az utakon a legújabb tí­pusú csodaautók mellett közlekednek a sokszor szélvédő, vagy éppen ajtó nél­küli roncsautók. Az országban kb. 1000 csa'lád az, aki birtokolja a földeket és gyárakat, miközben Argentínának közel 25 millió lakosa van... A találkozó programja meglehetősen feszített volt, az előadások, plenáris és kiscsoportos megbeszélések, bibliata­nulmányok és áhítatok között és után nem túl sok szabad időnk maradt. A téma, amelyet különböző megkö­zelítések alapján próbáltunk meg feldol­gozni Jeremiás próféta könyve 1. fejeze­tének 7. verse volt: „Ne mondd, hogy fiatal vagy. hanem menj, ahova csak küldenek...!” Három nagyon értékes előadás segítette közös elgondolásunkat, beszélgetéseinket. Az elsőt egy indiai teológiai tanár­nőtől hallottuk az élet védelméről, meg­rázó képekkel, példákkal illusztrálva az indiai gyermekek és nők életéből. A második előadás: „Hogyan vessünk véget a környezetszennyezésnek” tudo­mányos bizonyítékokkal alátámasztotta, hogy valóban az utolsó perceket éljük, amikor még tehetünk valamit bolygónk megmentése érdekében. Ezt sokan - ma­gam is - erőnkön felüli feladatnak érez­zük, mégis meg kell tennünk végre ne­mink is az első, gyakran nevetségesen kis lépéseket saját környezetünkben. A hannadik főelőadás — szívesebben nevezném igehirdetésnek ez alkalom­mal - témája az evangelizáció volt. Bar­bara Lundblad. egy New York-i lel­késznő tartotta, aki egyébként a hét so­rán ősz haját meghazudtolva vett részt sélt országa politikai, gazdasági nehéz­ségeiről. Dietmar, egy szász lelkész sze­mélyes élményeit mondta el a romániai eseményekkel kapcsolatban, Lucy Pápua Új-Guinea-ból jött, tőle arról hallhattam, hogyan küzd egyháza az írástudatlanság, a szegénység ellen, Dalia Reykjavíkból fel­világosított mindenkit, hogy azért néhány fa még Izlandon is akad. A New York-i fiataloknak a hajléktalanok között végzett szolgálatáról beszélt Beatrice, Angela és Peter pedig próbáltak meggyőzni bennün­ket, hogy Ausztráliában a kengurun kívül más is van. Ulrike, a lipcsei lelkésznő el­mondta, hogyan vett részt az evangélikus egyház az NDK-beli politikai változások elindításában. Azt hiszem nagyon nehéz dologra vál­lalkoztam, amikor megpróbáltam röviden- természetesen a teljesség igénye nélkül- néhány élményemről beszámolni, felvil­lantani egy-kettőt a rengeteg emlék közül, amelyet a találkozóról őrzök. A legfontosabbnak tartom, hogy megelevenedhetett számomra az eddig meglehetősen elvont fogalom, a Luthe­ránus Világszövetség. Ezután arcokat, barátságokat, társakat jelent már, egy közösséget, amely hatalmas ajándék, de nem állhatunk meg itt, hiszen megbíza­tásunk, feladatunk, hogy elmélyítsük, továbbépítsük azt. KEVEHÁZ1 KLÁRA HARANG 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom