Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-28 / 9. szám
SELMA LAGERLOF VERONIKA KENDŐJE. w ól élhetett, annyi bizonyos - mondta a vincellér. így folyt a szó, de már csak kettőjük között. A vincellémé néma szemlélőjévé vált az idős nőnek, aki csöndesen visszavonult, s mióta átlépte a küszöböt, szóra sem nyitotta a száját. A megszokott kedvesség eltűnt az arcáról, az ételt eltolta magától, az ajtófélfának támaszkodott, elrévedő szemei megkövültek.- A császár azt akarta, hogy egykori dajkája boldog legyen - folytatta a jövevény - de az elhagyta őt. Az idős nő összerezzent, mire a fiatalasszony védőn átölelte, és szelíden azt mondta: - Lehet, hogy Fausztina még sem volt boldog az udvarnál. Éppen mert saját gyermekeként szerette a császárt, s büszke volt ifjúi nemes viselkedésére, fájdalmasan kellett látnia, mint süllyed egyre lejjebb az évek során, mint válik bizalmatlanná, kegyetlenné. Pedig hogy óvta-intette. Hiába. Egyszer betelik a pohár. Az idegen csodálkozva nézett az asszonyra, de ő elkerülte tekintetét.-Jól mondtad, Fausztina nem lehetett boldog. Mégis furcsa, hogy éppen öregségére hagyta magára a császárt, amikor egész életében kitartott mellette.- Hogyan mondtad? - kérdezte a vincellér. - Az öreg Fausztin elhagyta a császárt?- Anélkül, hogy valaki tudta volna, eltávozott Capriból, szegényen, nincstelenül, ahogyan egykor az udvarhoz érkezett. A császár sem tudja, hová ment? - szólt közbe nagyon halkan a vincellér felesége. Teljes bizonyossággal senki, bár valószínűnek tartják, hogy ftt a hegyekben keresett menedéket. És azt sem, miért?- Nem, valóban nem. Jóllehet, egyszer a császár azt mondta, hogy csak az ajándékok, meg a fizetség tartóztatja mellette, de Fausztina ismeri Tibériuszt, s tudja, az ő önzetlen jószíve mit jelent a császárnak, akinek rajta kívül egyetlen barátja sem maradt. Tibériusz különben egy percig sem hitte, hogy Fausztina nem tér vissza hozzá. — Bár nem ismerem a dajkát, mégis gyanítom, mi lehetett az oka a szökésének - mondta a fiatalasszony. Az idős nő hajdan egyszerűséget, jóerkölcsöt tanult itt a hegyekben, és mindig vágyott ide vissza. Azonban teljesen lefoglalata a császár gyámolítása. De most, öreg napjaiban önmagával is törődni akar. Az ő helyében és is ezt tenném, egy élet-szolgálat után nem furdalna a lelkiismeretem. A jómód mit sem ér, ha a lélek örök értékeket keres, hogy márcsak azoknak éljen, mielőtt utazása véget ér. A flt. z idegen a fiatalasszonyra nézett - szomorúan, mélabúsan. — Arra nem gondolsz, hogy Tibériusz ezután még nagyobb szörnyeteggé válik? Most már senki sem áll mellette, hogy nyugtassa, ha a gyűlölet s a bizalmatlanság hatalmába keríti. Fontold meg - emelte föl a szavát és szeme sötéten tüzelt -, ez az ember a világ ellen hadakozik, mindenkit megvet, mert mindenki elhagyta. A keserű szavakra az idős nő ideges mozdulattal fordult a beszélőhöz, a fiatalasszony azonban megelőzte: — Tibériusz biztos benne: ha akarja, Fausztina visszatér hozzá, csak az udvarban öreg szemeinek ne kelljen többé bűnt és gyalázatot látnia. Ekkor már mindannyian álltak, a v incellér meg a felesége közrefogták az idős nőt, mintha védelmezni akarnák. Az idegen hallgatott, kérdő szemeit azonban ő is rajta felejtette. Ő meg mintha tekintetével azt kérdezte volna: „Több mondanivalód nincs?” De néma maradt, csupán a szája remegett.- Ha a császár valóban annyira szerette dajkáját, nem veszi el tőle öreg napjai békességét-fejezte be mondandóját a fiatalasszony. A jövevény tétován állt még egy ideig, majd elhessentve arcának felhőjét, így szólt: - Barátaim, mondhatnak bármit Tibériuszról, egyetlen dologban senki sem éri utói. És ez a lemondás. Még valamit: ha ez az öreg dajka egyszer ide csöppenne, fogadjátok jószívvel. A császár nem feledkezik meg rólatok. Azzal köpenyébe burkolózott, s amelyik úton jött, azon távozott. Ettől kezdve a vincellér meg a felesége Fausztina előtt nem beszéltek a császárról. Csodálkoztak, hogy lakótársuk magas kora ellenére le tudott mondani a kényelemről, a hatalomról, melyet annyira megszokott, és gyakran kérdezték egymásközt, vajon rövidesen nem tér-e vissza mégis régi urához, hiszen az iránta érzett szeretete aligha változhatott. Biztosan abban a reményben távozott, hogy Tibériusz elgondokozik, és felhagy addigi viselkedésével.- Ebben a korban még egy császár sem képes új életet kezdeni - jegyezte meg a vincellér -, s nincs az a gyógymód, amivel ki lehetne kúrálni féktelen embergyűlöletéből. Kire hallgatna, akitől szeretetet tanul? Pedig ez mindennél fontosabb. Ez az egyetlen orvosság a bizalmatlanság és a gyűlölet ellen. 24 HARANG
