Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-28 / 9. szám
— Te is tudod, hogy van valaki - mondta az asszony. - Gyakran megfordul a fejemben, mi lenne, ha találkoznának? Isten útjai azonban nem a mi útjaink. r tűnt, az idős nőnek nem hiány/.ik a régi életmódja. S amikor a vincelléréknek hamarosan gyermekük született, ő gondozta. Elégedettnek látszott, mint aki minden keserűségét elfelejtette. Félévenként egyszer fölvette hosszú, szürke köpenyét és Rómába zarándokolt. Ott azonban egy árva lélekkel sem állt szóba, egyenesen a Fórumra sietett, megállt egy kis szentély előtt, amelyik a gyönyörű tér egyik ékköve volt. Mindössze egyetlen oltárból állt, szabad ég alatt, márványpadozatos udvarban.Az oltár magasán Fortuna, a szerencse Istenasszonya trónolt, lábainál Tibériusz szobra. Az udvaron körben épületek a papok részére, kamrák tűzifának és istállók az áldozati állatoknak. Az idős Fausztina útja mindannyiszor ide vezetett, hogy Tibériusz jószerencséjéért könyörögjön. Ha látta, hogy az istennő és a császár szobrát virág koszorúzza, s lobog az oltár áldozati lángja, miközben seregük az imádkozó nép, s a papok ajkáról himnuszok dallama árad, elégedetten megfordult, és visszatért a hegyekbe. Senkit sem kérdezett a császár felől, hiszen tudta: él és jól megy a sora. Harmadízben tette meg a hosszú utat, amikor meglepetés érte: pusztának, kihaltnak találta a szentélyt, kihúnyt az oltár lángja, és egyetlen lélek sem imádkozott. Néhány hervadt koszorút még lengetett a szél, emlékéül a hajdani dicsőségnek. A papok eltűntek, és az őrizet nélkül hagyott császár-szobor megcsonkítva nézett rá. Fausztina megfordult és megszólította az első, arra elhaladó rómait:- Mit jelent ez? Talán meghalt Tibériusz és új császár kormányozza a Birodalmat?- Nem - felelte az —, még Tibériusz a császár, de már nem könyörgünk érte, úgysem segítene rajta.- Messzi lakom, a hegyekben - szólt kérlelőleg az idős nő - s oda nem jutnak el a világ hírei. Kérlek, tájékoztass, mi történt a császárral?- A legiszonyúbb, ami embert sújthat - hangzott a válasz. T2 etegség támadta meg, minőt eddig csuk Napkeleten ismertek. Arca eltorzult, hangja mint valami röfögő állaté, s a kezén, lábán az ujjak elevenen rothadnak. Nincs orvosság, amelyik ezt a kórt gyógyítaná. Úgy hírlik, néhány hét, s a császár bevégzi, ha pedig tovább bírja, nem uralkodhat tovább. Sorsa megpecsételődöt. Ezután megértheted: nincs értelme tovább könyörögni érte az istenekhez, aztán meg nem is érdemes (vigyorodott el), tőle már úgy sem várhatunk semmit. Minek fárassza hát magát az ember? Köszönt és tovább ment, Fausztina pedig kábultan állt. Életében most először tört össze lelkileg, s meglátszott rajta a kora. Meggörnyedt, a feje és a keze reszketett, és erőtlenül tapogatott a semmibe. Érezte, mennie kell erről a helyről, de lábát csak lassan tudta mozdítani, alig haladt előre. Erre-arra tekintett, botott keresett, amire támaszkodjék. Összeszedte maradék erejét, és úrrá lett tehetetlenségén. Kihúzta magát, és kemény léptekkel ment végig az emberlepte utcákon. R • y héttel később Fausztina Capri szigetének hegyi útján kapaszkodott fölfelé. Tűzött a Nap, s őt vénségegyöngesége ismét hatalmába kerítette: vonszolta magát a tekergő ösvényen, a szikla-lépcsőkön Tibériusz villájáig. Még inkább nehéznek érezte a tagjait, amikor látta, mi minden megváltozott itt azóta, amióta elhagyta a szigetet. Azelőtt ezeken a lépcsőkön jöttek-mentek az emberek; szenátorokat vittekhoztak gyaloghintókon a líviai szolgák, provinciák követeit kísérték rabszolgáik, többen állást kerestek, amíg az előkelőkből sokan császári meghívóval az ünnepségekre érkeztek. A lépcsők, az ösvények most néptelenek voltak. Csupán szürkészöld gyíkok siklottak, egyetlen élőlények ebben a kihaltságban. A pusztulás irtózata azonnal megérintette Fausztinát. A császár pár hónapja lehetett beteg, a gyom azonban máris felütötte fejét a tön márványok között. Az addig díszes tartókban pompázó nemes növények lehervadtak, és barbár kezek - senkitől sem zavarva - megrongálták a mellvédet. Legjobban mégis a teljes kihaltság rémítette meg: ha idegenek nem tehették is be lábukat a szigetre, de a katonák, a rabszolgák, a táncosok, muzsikusok, no meg a szakácsok, felszolgálók, őrök, kertészek, a császári háztartás nélkülözhetetlen emberei hová lettek? Csak a legfelső teraszon pillantott meg néhány rabszolgát, a villa előtt, a lépcsőn ültek. Amikor közelükbe ért, fölálltak és meghajoltak előtte. (Folytatjuk) Fordította: Tóth Sándor HARANG 25
