Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-03 / 1. szám
Egyedül lenni nem szégyen, és nem is dicsőség. Mégsem szeretünk egyedül lenni, mondván az a magány első lépcsőfoka, s a magánytól félünk. Ám az egyedüllét és a magány nem ugyanaz. Kérdés persze, hogy a kettő hogyan és mikor kezd összemosódni? Vajon valóban csak az a magányos, aki egyedül van? S az, aki családban éli le az életét, nem lehet magányos? Társas magány A „legszebb pár" voltak az egyetemen, mindenki őket irigyelte. „Milyen helyesek", „mintha csak egymásnak születtek volna” suttogtak a hátuk mögött, ha valahol megjelentek. Büszkék is voltak magukra, s igyekeztek is mindenhova együtt menni. Ha társaságban voltak, csak egymással beszélgettek, s véletlenül sem táncolt egyikük sem mással. Észre sem vették hát, hogyan szigetelődtek el, mikor szorultak ki a közösségből. Összeházasodtak, dolgozni kezdtek. Munka után a másodállás miatt rohantak tovább, este holtfáradtan értek haza. Nem csoda, hogy nem jutott alkalom egy jó kis sörözésre a kollégákkal, vagy egy kiadós tereferére a kolléganőkkel. Viszont naponta többször hívták egymást az irodában, munkatársaik legnagyobb irigységére. Mindenki láthatta évek múlva is, milyen tökéletes a boldogságuk. A rengeteg munka meghozta gyümölcsét, hamar összejött a lakás. Berendezkedtek, emiatt nem lehetett leállni. A kapcsolat idővel az esti tévézésre, és az irodai telefonokra szűkült. Persze ilyen körülmények között, ennyi munka mellett gyerekre nem gondolhattak, hisz egymásra se jutott idő. Egy-egy nyaralás alkalmával eleinte örömmel beszélgették át a napokat, de később egyre hosszabbak lettek a csendek, s szaporodtak a könyvtárjegyek is. Harminc év telt így el. Az oly sok örömet jelentő piaci séták, a közös vásárlások eltűntek az életükből. A megszokott ételek jól ismert ízéhez ma már nincs mit hozzáfűzni. Politikával nem foglalkoznak, a meccsközvetítést az asszony átalussza. Olykor napokig nem szólnak egymáshoz, miről is beszélnének? Nyugdíjasok, új barátokat találni késő. Üres életük miatt egymást hibáztatják. Ilyesmiről azonban nem beszélnek, abból ki tudja milyen vita kerekedne. Márpedig hangos szó innen még nem hallatszott ki soha, a mai napig is az ő házasságukat irigyli az egész ház. Együtt kezdték az életet, s együtt öregedtek meg. Együtt várják a halált is. Mindketten a másikét. Családi boldogságban Tízéves házasok voltak, a gyerekek már iskolába jártak. Az asszony hirtelen ismét szerelmes lett - nem a férjébe. Évekig tartott a szerelem, gond nélkül ment minden, senki nem tudott a nő kettős életéről. Azt hitte, ez örökké fog tartani, s ha a szerelem netán elmúlik, soha nem jut a férje tudomására. Naivitás - asszony a neved. A bomba váratlanul robbant, nevetséges apróságon bukott le. Tagadni nem volt értelme, a férj kezében volt a jövő. A gyerekek miatt nem váltak el, a látszatot fenn kellett tartani. Ám a félj attól a naptól kezdve csak mások jelenlétében szól az asszonyhoz. Húsz év telt el. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak. A látszatot sikerült megtartani, a mai napig sem sejti senki, hogy négyszemközt évtizedek óta csak hallgatnak. Hétvégeken összejön az egész család, unokák, gyerekek mind-mind a nagymami főztjét eszik. Munkahely, anyagi gondok, vásárlás, gyerekcsínyek, minden terítékre kerül ilyenkor. Férj, feleség, gyerekek, unokák valamennyien részt vesznek a vidám beszélgetésben. Elmúlik a délután, az asszonyok még pletykálkodnak mosogatás közben, majd búcsúzkodás, vége a vasárnapnak; jövő héten ismét jövünk. Puszi. Integetés az ablakból, majd ismét egy hét csönd következik. Az aszszony már nem sír az ágyban esténként, a férfi már csak magában káromkodik. Ma már nem is akarnak tudni a másikról semmit. Egymás mellett élnek - egyedül. Néha mégis megesik, hogy - álmukban - beszélnek egymással. Olyankor azonban mindig fejfájással ébrednek. W. A. 32 HARANG Móser Zoltán felvétele Változatok a magányra
