Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-21 / 8. szám
Mint oUCott f&ve... A keresztény múltban az ószövetségi modell volt az irányadó az ember legbensőségesebb kapcsolatformájában: a házasságban és a családban. Ha ezt az evangéliumi szeretet kölcsönössége hatotta át, létrejött a patriarkális (apajogú) család megszentelt formája. A társadalmi átalakulások azonban kikényszerítik az ún. „partneri”, vagyis az egyenjogú társak életszövetségén alapuló házasság és család új képletét. Ebben megszűnik a családapa kiemelt tekintélye. Megszűnik a többezer éves „férfijogú” építmény, legalábbis papi-A feleség visszategez ron, ue jogi vonatkozásaiban ténylegesen is (vö. félj és feleség közös tulajdona, a gyermekek öröksége, beleértve a leánygyermekekét is). Ma már különösnek találjuk, hogy a feleség „uramnak” szólította a férjét nem is olyan régen, vagy hogy a férfi tegezte a nőt (pl. falusi közösségben), az pedig nem tegezte vissza Régebben illett, hogy a férfi idősebb legyen, vagy hogy hivatásával, keresetével képviselje kiemelt tekintélyét. S elvben hol van az már, hogy az apa vagy a szülők határoznák meg felnőtt fiuk, lányuk házasságát, ki kit vegyen el, vagy kihez menjen feleségül. A Biblia vonzáskörében élő keresztények számára a .rejtvény” s egyben a megoldandó feladat: hogyan lehet megszentelni ezt az új vonásokkal jelentkező életformát? Régi tapasztalat, hogy a nagy változásokat krízisek, válságtünetek kísérik: a társadalmi változásokat forradalmak, a testi növekedést a kamaszkor tünetei. Miért volna ez másként akkor, amikor a több évezredes gyökérzetű apajogú formát a partneri házasság váltja föl, annak sajátos családi vetületével? Ez a folyamat megy végbe a társadalom nagy családjában is (nem kisebb buktatókkal). Ez adja meg a mai magyar társadalomban a kérdés igazi jelentőségét. Mert nagy igazság, hogy a demokráciát nekünk még tanulnunk kell; de az sem kisebb horderejű igazság, hogy alapszinten a családban kell megtanulni. Ehhez viszont az új partneri modellt kell társadalmi és egyházi szinten megtanulni. Ez a „rejtvény”, ez a „feladat” pedig nem könnyű. Szívós és odaadó erőfeszítést követel; s hozzá: pártok és egyházak összefogását, mert az életünkről van szó. Az átmenet legsúlyosabb válságtünete az, hogy a nagyon szépen hangzó „szerelmi házasság” - a partneri típus egyik jellemzője - nagy kísértésekkel jár és nagy megpróbáltatásoknak van kitéve. Sok fiatal úgy véli: a szerelem minden akadályt legyőz, a szerelem mindenre feljogosít, a szerelem elég a házassághoz (pedig ismert a mondás: „Szerelemből nem lehet megélni”). Aztán hol van a régi keret, melyet évezredek vagy legalább századok tapasztalata, szokásrendje munkált ki az apajogú modellben? Hol vannak a szerelmi házasság társadalmi támfalai és a tömegkommunikáció (film, tv, újság) segítsége? Nem különös-e, hogy ma olyan féltve őrizzük a pusztuló állatokat és olyan kevés gondot fordítunk a pusztuló családra? Hiszen film, újság, színház és irodalom inkább ellene dolgoznak. Nem kellene-e a házasságot és a családot épp ebben a veszélyeztetett átmeneti állapotában védetté nyilvánítani? Hiszen olyan jelenségekkel állunk szemben, melyek megdöbbentik azokat, akik a család és a társadalom jövőjéért az átlagosnál fogékonyabb lelkiismerettel érzik át a felelősséget. A partneri házasság kialakulatlan próbálkozásait öngyilkosságok, korai válások, gyermekkel cserbenhagyott fiatalasszonyok, gyermektelen párkapcsolatok, szülői szeretet nélkül nevelkedő gyermekek jelzik; no és a partneri forma kialakulatlanságának tipikusan elvetélt kísérletei: a próbaházasságok. Nyugaton (pl. Hollandiában) viszonylag megszilárdult a két-háromgyermekes partneri modell. Alig kezdene kibontakozni a partneri házasság és család legpozitívabb értéke: két ember kölcsönös szereteten alapuló életszövetsége, amely gyermekekben hoz gyümölcsöt s a család társi típusú kapcsolatformájában mélyül el, máris jelentkezik a partneri forma megbontásának „ötlete”: a nyitott házasság. Mit adhat ehhez a keresztény közösség? Milyen segítséget nyújthat a hiteles partneri házasság és család kialakulásához? Egyelőre annyit, hogy a nyugati teológusok megállapítják: ha a házasság legerősebb motívuma a kölcsönös szeretet, szerelem, az komoly érték. A keresztény szeretet evangéliumi kölcsönössége s ezt megelőzően a Teremtés könyvének az emberpárra vonatkozó ősképe a legmegbízhatóbb szentírási támaszpont a termékeny és hűségben megszilárduló partneri házassághoz. II. János Pál pápával elismerhetjük, hogy a házasság és család új képe is - akárcsak az ezt megelőző - elsősorban azokon az embereken múlik, akik a házasságban szövetségre lépnek s a családban ezt a szövetséget megerősítik. Sokat jelent tehát a fiatal házasoknak is az Evangéliummal való találkozás. Sokat jelent az egyház (s az egyházak) közösségében élni. És sokat jelent az is, hogy nem csupán egyedi emberként tartoznak az egyház megtartó kereteibe, hanem kifejezetten mint házasok és családok is, például a családok egymással való szövetségében. Ez adja nekünk a partneri házasság és család megszentelésének legbiztatóbb reményét. B. L. 28 HARANG
