Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-07 / 6. szám
Szemet nyitogató írások Mészáros István új könyvéről „Csak az életünket és a könyveinket hagyják meg nekünk” — mondhatta 925-ben a Sankt Gallen-i kolostor iskolájának tudós tanára, meglátván a völgyben a vágtató magyar lovasokat. Azóta - századokat sorolva - akár jeligéje lehet ez a mondat a hazai művelődésnek, iskoláztatásnak, hiszen annyi veszedelem, félreértés, a szellem tiszteletbe nem vétele jellemezte az oktatást-nevelést, a könyvek világát. Elpusztított, romhalmazzá vált műemlékekre: templomokra, kolostorokra pernyéje hullt a pergamennek, a papírnak is; kódexeknek, kéziratoknak. Csupán az emlékezet őrizhetett meg sok, sok szellemi örökséget. Persze nem kell ilyen messzire mennünk: török, tatár... Elegendő az elmúlt 40 évre tekinteni, hogy a Planctus destructions, a Siralom romlásunk felett megismétlődjék! A bemerevített iskolapolitika, amely a gondolkodás, a személyiség ellen irányult, nehogy világos fők nevelődjenek, ma okoz igazán gondot, erősen éreztetve a még sokáig be nem tölthető hiányt. Mert nemzedékek kellenek, új nemzedékek, akik a sokáig gyűlölt kalsszikus görög, és a vele összefonódott keresztény európai nevelésideált ismét megismerik. E nemes pedagógia derűs világát, amely száműzi majd a félelmet tanárokból, nevelőkből, szülőkből. Ilyesféle gondolat-futamok kergetőztek bennem, amikor Mészáros István tudós iskolakutató, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyugalmazott tanára most megjelent könyvét olvasni kezdtem. Két kötetet. A címe: Iskolatörténeti kaleidoszkóp. Az Artemis adta ki. Jeles szerzőnknek ez már a 26-ik munkája; ő is az, aki a nehéz időkben sem hagyta el hivatását: az igazságkeresést, tudván, mi mindent rákentek a hivatatlanok a magyar iskolatörténet sok kiváló képviselőjére, hogyan marasztalták el azt a pedagógiát, amely után most kétségbeesve kapkodnak. Mészáros István pótolhatatlan köteteket tett az asztalra. Például Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között című hatalmas munkát, az Oskolák és iskolák iskolatörténeti fejezeteit, vagy a Mindszenty és Ortutay című ugyancsak iskolatörténeti vázlatot, amely az 1945-48 közötti váltó-évek problémáit fejtegeti, s helyére tesz egy jellemében megingathatatlan magyar bíborost. Mészáros az első, aki az elmúlt évben közölhetetlen beszélgetéseiben e sorok írójával az Új Ember hasábjain feltárta az elmúlt 40 év oktatásügyét - nem kevés tanulsággal. Az Iskolatörténeti kaleidoszkóp szorosan kapcsolódik a fentiekhez, még ha címe után epizódokra gondolunk is érdekességekre. Értékfelmutatás az 59 írás - elsősorban. Bizonyítéka annak, hogy a magyar iskolaügy Szent István király óta a nyugat-európai iskoláztatással párhuzamosan haladt, mélységben nem maradt el attól. Említettem: 925-ben még tőlünk, kalandozóktól féltette szellemi birtokát (is) a művelt Nyugat, de a XI. században már jelen van a magyar valóságban a Szent István-i Intelmek - az első magyar pedagógiai munka - bölcsessége, s maga az az iskolarendszer, amely máig érezteti hatását, ha a sokoldalúan képzett ember neveléseszményéről kezdünk beszélni. Az Iskolatörténeti kaleidoszkóp szórakoztató, s mégis szellemdús könyv, tehát nemes ismeretterjesztő. Témái kevésbé ismertek a hazai iskolatörténetből, összefüggéseiben lépten-nyomon Európa jelentkezik. A szerző Thomas Mann költői igazságát idézi előszavában: „Mélységes mély a múltnak kútja”, majd hozzáteszi: „fölfedezésre váró a jelen mögötti évszázadok hosszú sora.” E mélységben ott van Valter mester: az első hazai pedagógus, ott van legelső népi kollégiumunk a XIV. századból, megnyílik Rákóczi Ferke ábácéskönyve, halljuk Mikes Kelemen szavait a szülők felelősségéről. Közelebbi időket jelez az első iskolai egyesület: a Mária-kongregáció, két diák: Dohnányit és Bartókot az orgona mellett találjuk, és megtudjuk, hol voltak nálunk az 1930-as években kétnyelvű gimnáziumok. És így tovább. De megállók még egy elfelejtett nagy magyar neveléstudós: Fináczy Ernő' emlékénél. 1930- ban halt meg, egyetemi tanár volt. Mészáros István sorai róla - emléktáblára valók: „Fináczy a pedagógiai gondolkodás legmagasabb szintjén fogalmazta meg a történelmi méretű, társadalmi szélességű folyamatos erkölcsi emelkedés részleteit”, mert ő „úgy látta, hogy a történelem nem más, mint ...az ember és az emberiség erkölcsi tökéletesedésének története..." „A nevelés más feladatot ne ismerjen, mint éppen csak az egyéni kultúrát - hirdeti Fináczy Ernő - hiszen emberi életünk célja „a magunk tökéletesítése a nemzet - és az emberiség tökéletesítése érdekében.” Elgondolkodhatunk: Kinek van erre ma a legnagyobb szüksége? Nem ennek az újra eszmélődő magyar társadalomnak? Mészáros István legújabb könyve szemet nyitogató, hallást serkentő munka! TÓTH SÁNDOR HARAMG 15
