Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-03 / 1. szám
A hazánkban végbemenő változások, amelyek egy demokratikus jogállam körvonalait kezdik felrajzolni, Magyarország történelmi egyházai és vallásfelekezetei számára társadalmi szerepük betöltésének új lehetőségeit, de egyben számos fontos kérdés tisztázásának elodázhatatlan szükségességét is felvetik. így van ez a református egyház esetében is, amelynek legfelsőbb - választott - döntéshozó testületé, a mintegy száztagú Zsinat, behatóan foglalkozott legutóbbi (decemberi) ülésén az egyház és a társadalmi változások viszonyával, az egyházi személyek (lelkipásztorok) pártpolitikai-társadalmi közszereplésének izgalmas kérdésével, a közelmúlt egyházpolitikájának értékelésével, a jogtalanul hátratételt szenvedett egyházi emberek rehabilitációjával és - mint a jövőbe mutató szép, ám egyelőre még sok buktatóval tarkított feladatkörrel - az egyházi iskolák visszaállításának ügyével. Manapság gyakorta emlegetik az elmúlt négy évtized hazai politikájának a társadalomra gyakorolt káros következményeit. A tárgyilagos és higgadt felmérések még váratnak magukra. Ám az már ma is bizonyosan megállapítható, hogy a vulgárateizmussal átitatott, erőszakos köntösben fellépő anyagelvű ideológia a maga kizárólagossági igényével és a politikai hatalom teljes súlyával a háta mögött az egyházakon - s közvetve végül is a magyar nép morális alapjain - ejtette a legnagyobb sebeket, különösen is az 50- es, 60-as években. Elhatárolás és bocsánatkérés Végsőkig kiszolgáltatott helyzetükben az egyház s vezetői a jellem és lélekromboló hatásoknak kitéve, több hibát is vétettek, amint azt a református egyház Zsinata megállapította. Hány meg hány lelkipásztor, kántortanító, hitoktató, presbiter szenvedett sokszor évtizedekig tartó hátrányt, sőt meghurcolást jogtalan politikai és egyházpolitikai döntések miatt... Ezért a Zsinat - egy már hosszabb ideje tartó alapos felmérést követően - most tűzte napirendre ezeknek a személyeknek a rehabilitálását. Bár a rehabilitációt az egyház nem lezárt, hanem nyitott folyamatnak tekinti, ezúttal 130 személy rehabilitálásával foglalkozott. Figyelemre méltó ebben a folyamatban az, hogy a Zsinat bűnbánattal elismerte: sok esetben egyházi hatóságok, tisztségviselők is okozói voltak emberek szenvedéseinek. Ezért a testület a Magyarországi Református Egyház egész közössége nevében kifejezte őszinte fájdalmát, sajnálatát, és határozatban követte meg mindazokat az egyházi személyeket és egyháztagokat, akik jogtalan eljárások szenvedő alanyai voltak. A Zsinat egyúttal elhatárolta magát azoknak a vezetőknek a törvénysértő tetteitől, akiket ezért felelősség terhelt, a sértettektől pedig bocsánatot kért. Politizáljon-e az egyház? Kétségtelen, hogy napjaink egyik legizgalmasabb problémaköre az egyházak és felekezetek politikai és társadalmi közszereplésének ügye. Kritikus történelmi helyzetekben rendszeresen visszatérő kérdésről van szó: politizáljon-e az egyház (a lelkészek, papok, egyházi testüle-A meg új i tek) vagy sem? Meddig mehet el az egyház a napi pártpolitikai, társadalompolitikai kérdések felvállalásában anélkül, hogy eredeti feladatkörét - az ember üdvösségének munkálását-túllépné? A református egyház Zsinata figyelemre méltó módon tett különbséget az egyház népe és az egyházi személyek s intézmények politizálásának megítélésében. Egyfelől megállapították azt, hogy a református egyház örömmel tapasztalja, hazánk más nemzeteknek is példát adó módon az elsők között jár a többpárt rendszerű demokratikus jogállam létrehozásában. Ez a fejlődés vezetett el a köztársaság kikiáltásáig, amely a református teológia szerint is a legmegfelelőbb államforma. A Zsinat ülésén az is kifejezésre jutott, hogy a református egyház történelmi és közéleti felelősséget kíván vállalni az új demokratikus Ma-16 HARANG
