Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
Illés Sándor 1948-ban születtem Zsámbékon. 1950- ben a kitelepítés alatt elvették a házunkat mindenféle ingóságunkkal együtt. így néhány évig egy nyirkos albérleti szobában éltünk, ahol én annyira átfáztam, hogy sokizületi gyulladást kaptam. Ezért szinte az egész gyermekkoromat kórházakban töltöttem, mire végre rájöttek, hogy mi bajom van. Persze, segíteni nem tudtak, az állapotom egyre romlott. 5 éves koromig még menni is tudtam egy kicsit, de idővel annyira rossz állapotba kerültem, hogy teljes ellátásra szorulok. Egyedül csak enni, részlegesen mosakodni és írni tudok. 1982-ben kaptam meg az elektromos kocsimat, ezzel az előző, mozdulatlan állapotomhoz képest óriási szabadságot éreztem. mikor beleültem. 1971-ig éltem otthon a szüleimnél, szinte teljesen elzárva. Szüleim iskolába nem járattak, hiszen úgy gondolták, hogy úgysem fogok az életben dolgozni, így felesleges a tanulás is. Végül a két évvel fiatalabb húgomtól elég sok mindent megtanultam. Ezért időm nagy részét olvasással töltöttem. Sosem tudtam igazán belenyugodni abba, hogy nem tanulhatok, és nem tehetek valami hasznosat az emberekért. 1969-ben bekerültem a Fodor József Intézetbe, ahol megkaptam életem első tolókocsiját. Ott találkoztam először mozgássérültekkel, ami óriási hatással volt rám, hiszen akkor tapasztaltam először, hogy a mozgássérültek ugyanúgy tanulhatnak, mint bárki más. Ez óriási lökést adott a továbbiakhoz, ott tudtam meg azt is, hogy létezik egy intézet-a Marczibányi téri -, ahol tanulni és dolgozni is lehet. Majd több hónapos utánjárás után 1971-ben felvettek a Marczibányi térre. Egy hónap elteltével levizsgáztam az első négy osztályból, majd 3 hónappal később az 5., 6. osztályból. Végül sikerült 2 év alatt letenni az általános iskolát. Majd némi harc után elkezdtem a gimnáziumot, ugyanis még itt is szembetalálkoztam azzal a problémával, hogy minek akarok ilyen bénán tanulni. A gimnázium után 10 évig bedolgozói munkakörben megszereztem a rokkantnyugdíjat, és mellette tanultam a német nyelvet. Az utóbbi néhány évben tanulószobát vezetek 7., 8. osztályos, többnyire halmozottan sérült gyerekeknek. Itt, az intézetben nagyon sok lehetőség nyílik számomra, hogy az újonnan beérkező mozgássérülteknek segítsek a beilleszkedésben. Különböző kulturális programok szervezésében veszek részt. Sok esetben mások ügyesbajos problémáit igyekszem megoldani. Mióta itt élek az intézetben, ritkán keseredem el, mivel itt rengeteg lehetőség nyílik arra, hogy tehessek valamit másokért, így értelmet nyer az életem. JELLI MAGDOLNA Katicabogár Ez a pettyes katica, amelynek történetét elmondom, nem igazi bogár voít, hanem csupán egy kislány kitűzője, de megszólalásig hasonlított az igazira. Azért vagyok benne ilyen biztos, mert én magam vásároltam egy utcai árusnál azzal a céllal, hogy megajándékozom vele az unokámat. Mindig vele nyaraltam, de az idén a feleségemmel ketten utaztunk a tengerre. Abbáziában mindennap eszembe jutottak a régi balatoni nyaralások, amikor együtt mentettük ki a tóból az unokámmal a fáradtan vízbe pottyanó pettyes katicákat. Csak úgy tudtuk őket tömegesen kihozni, hogy egymás hajába raktuk a vergődő, elázott bogarakat. Nos, ezekre a katicamentő nyarakra emlékezve vásároltam meg a kis kitűzőt. Istenem, mennyire örült neki, nyomban a gallérja hajtókájára tűzte, s amikor később levetette a dzsekijét, átrakta a blúzára, hogy mindig a szeme előtt legyen. Ez a színes üvegből készült katicabogár azóta velünk élt, közöttünk volt és olykor én is gyönyörködtem benne. Vasárnaponként a mi családunk közösen vesz részt az istentiszteleten. Én a szokott padomban foglalok helyet a feleségem mellett, az unokám a gyermekek között hallgatja végig a misét. Mielőtt belépnénk Isten házába, adok neki tíz forintot, hogy tegyen ő is a perselybe. Legutóbb kissé elkéstünk, s emiatt a zsebemben felejtettem a tízest. Gondoltam: majd bedobom helyette én, végeredményben mindegy. Istentisztelet alatt olykor az unokám felé pillantottam, a szöszi Alexandra idegesen tekintett rám vissza. Üzent a szemével, tudom, az elmaradt tízes miatt, de én igyekeztem megnyugtatni, bólintottam, hogy minden rendben van. Mégis, amikor a kis kosárka hozzám ért, megláttam, hogy az aprópénz között ott fészkel az unokám katicabogara is. Azt dobta be pénz helyett, hogy ő is adjon valamit. Már-már nyúltam érte, hogy visszavegyem, s helyette pénzt rakjak be a kosárkába, de aztán hirtelen visszahúztam a kezem. Arra gondoltam: Isten útjai kifürkészhetetlenek, ki tudja hová jut, kihez kerül ez a kis kitűző a katicával? Talán egy beteg gyermeknek hoz majd enyhülést az öröm, amit érez, ha megkapja. Mert bizonyosan nem marad meg a Domonkos-rendieknél, elajándékozzák valakinek. Talán egy pillanatra rácsodálkozik majd Zsigmond atya, amikor meglátja az adományok számbavételénél a sok csillogó forint meg papírbankó között ezt a különös adományt. Lehet, hogy érdeklődéssel a kezébe is veszi, mosolyogva megsimogatja, s eszébe jut akkor, hogy él a plébánia körzetében egy beteg kisgyermek. Ahhoz viszi fehér reverendáját suhogtatva, sietve. „Nézd csak kisfiam, mit hoztam neked?” - mondja és a gyermek nézi, nézi, majd elhomályosuló szemmel megkérdi: „Ki küldte, Atyám?” S erre azt válaszolja majd csendesen Zsigmond atya: „A Jóisten küldte, kisfiam! Mert ő mindig a beteg gyermekeken tartja jóságos szemét...!” S akkor kitűzik a kis katicát a beteg gyermek kabáthajtókájára. S előfordulhat, hogy utána a gyermek felöltözik, s járni kezd, meggyógyul, mint ama bibliai beteg, akihez az Úr szólott. Én hiszek a csodákban! Mindez egy pillanat ezredrésze alatt cikázott végig az agyamon, s ezért húztam vissza olyan hirtelen a kezem a kosár fölül. Repüljön csak, menjen az útján tovább ez a műkatica, talán rendeltetése van, örömet és szeretetet visz műszárnyain. Amikor kijöttünk a templomból, megfogta a kezem az unokám. „Nagyapa, ugye nem haragszol?” - kérdezte pityergőn. „A katica, amit nekem hoztál, tudod, elrepült...” Megöleltem a kis szöszit, aztán megsimogattam a haját. „Láttam... Repüljön csak, a szeretet szárnyán” - mondtam és langyos eső mosta a szememet. „Lehet, hogy egyszer majd ismét visszatér hozzánk...” HARANG 29
