Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
tékátadás, amely dialógusra, eszmecserére, vitára hív. A jelenlegi légkör megengedi, hogy természetesebb formában és körülmények között érvényesüljenek nevelési szempontjaink között a valláspedagógia szempontjai is. Ugyanakkor meg nem élt s csak holt ismeretként bennünk lévő vallási ismeretek átvételi kényszere neurózisokozók lehetnek. Különösen érvényes ez olyan kultúrában, ahol a vallási eligazító normák társadalmilag többé nem, vagy még alig bírnak kötelező erővel. Európában a vallás egyenlő a kereszténységgel. S ezt különféle történelmi egyházak képviselik elsősorban. Kanyó Ferenc felvételei Az egyház azáltal neurotizál, hogy a szülőkben törvényeket épít fel, amelyeknek neurózist kiváltó hatásuk van. Például olyan apák és anyák, akik szexuális téren vallási meggondolások miatt feszélyezetten kötődnek egymáshoz, a gyermeket neurotizálni fogják. Vagy aki a negyedik parancsolatot - „Atyádat és anyádat tiszteljed, hogy hosszú életű légy a Földön!” - vallási okokból hamisan értelmezi, aki érzelmeit megfontolás alapján elnyomja, kötelességének érzi, hogy gyermekébe merev, túl szigorú és szoros lelkiismeretet neveljen, az gyermekét életre szólóan megkárosítja. Ez a negatív hatás nemcsak a szülők részéről, hanem a vallásoktatás révén is érheti a gyermeket. Az első hat év sorsdöntő jelentőségű. A hamis vallásfogalom - bárki is közvetítse - neurózisképző. Amikor erről beszélünk, akkor lényegében a túlzóan aszketikus, a bűnösségérzetet, a gonoszt az emberben túlhangsúlyozó gyakorlatra kell gondolnunk. Az a vallásos nevelés is idetartozik, amely kiváltképpen azt mondja: alá kell Billy Graham evangelizációja rendelned magad; ez is bűn, az is bűn, vagyis minden - bűn. Az ily szemlélet azonban torzult felfogást tükröz. S így számtalan ember istenfogalmát megmérgezik az Éden helyett tilalomfaerdőt telepítő Isten hamis képzetével. A vallás és az egyház nevében olyan könyörtelen Istent tárnak elénk, aki szívtelen, aki üldözi, megbünteti és megsemmisíti az ellene vétőket. Holott a bosszúra szomjazó, büntetésre vágyó, könyörtelen Isten nem a kereszténység igazi Istene. Schatzingtől ered - Magyarországon Gyökössy Endre és Bodrog Miklós református és evangélikus pszichológuslelkészek honosították meg - az ekleziogén neurózis fogalma. De e szakszóért Schatzingre ne vessünk követ. Az ember vallási fejlődése során a személyes Isten „dominál”, s azok a személyek, akik Istent e világon „képviselik”. Ebben a fejlődésben az érzelmi mozzanatok nagy szerepet játszanak. A gyermeket „jézuskássá” kell kezdetben nevelni, majd ifjúkorában a cél az, hogy „jézusivá” váljon. Vallási nevelésünk - ahol egyáltalán van - nagyon intellektualizált. A vizsgálatok azonban azt bizonyítják, hogy az apa- és anyaviszony alapvetően meghatározzák Istenhez való kapcsolatukat. Az apa iránti gyűlölet az Istenhez való kötődést is elsötétítheti. Azaz nem az állítólagosán büntető és bosszúra szomjas Isten tesz neurotikussá, hanem az apa, az anya, vagy együttesen a két szülő neurotikusán eltorzult képe hat vissza az istenképre, s teszi neurotikussá. S végül egy másik szempont: minden neurotikus kihasználhatja a vallást neurózisa érdekében. Vagyis vallásosságát neurotikus szimptómákkal fejezheti ki. A lelkész feladata az, hogy ezt minden esetben észrevegye s átlássa. A neurotikus visszaélhet a vallással neurózisa szolgálatában, ezt mára már jól ismerjük. Ám létezik oly vallásosság, amely teljesen mentes a neurózisoktól. Vannak, akik a vallást neurózisuk mankójaként használják, de azért a vallás még nem neurotikus mankó. Általánosabban: az ember belevetítheti eszméit Istenbe, ám Isten ennek ellenére még nem projekció - noha az iméntieket hosszú időn keresztül dogmaként kellett vallani „Feuerbach után szabadon” - Magyarországon. A neurotikussá vált vallásosság egyik különleges kifejeződése: kóros törekvés a hatalomra. A rangok és címek egyházi kultusza ennek látványos kifejeződése. A XX. század utolsó évtizedéhez közeledve azt tapasztaljuk: a tudatos szférában csökkent a vallásosság, de a tudatalattiban a vallásos vágyakozás nagyon erős. Metafizikai éhséget és vallási neurózist tapasztalunk az „Isten-Jézus igen, egyház nem!” jelmondatba sűrítve. A különféle szekták és ifjúsági mozgalmak terjedése a vallás „képviselői” iránti bizalomvesztés egyértelmű jelei. Ezek a kitörési kísérletek a végtelen utáni vágyakozás meglétét bizonyítják. Ezért az a körülmény, hogy a tudatban kevesebb vallásosságot találunk, nem idézi elő a neurózis csökkenését, de növekedését sem. Okai a társadalom elvilágiasodásában: a szekularizációban rejlenek. Úgy tűnik, az embereknek az a benyomásuk, hogy vallási vágyaikkal sehová sem fordulhatnak - megértést várva. Az egyházak képviselőit és a híveket rendkívül sok helyen szinte barikád választja el egymástól. Ezeket le kell bontani. Hiszen a vallási kisugárzás ereje nélkül egyházi adófizetők vannak, de nem Istenre tájolt lelkek. S. T. HARANG 25
