Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
AZ ÉLET JOGA Az élet sérthetetlenségének törvénye ellen — amely a növényi és állati életre nem vonatkozik - számtalanszor vétünk, elvben mégis mindenütt elismerjük és minden kultúrnemzet törvénybe is foglalta. Megszorítás nélkül érvényes minden megszületett életre. A társadalom elsősorban az orvosokat és munkatársaikat bízta meg azzal, hogy óvják a megszületett életet. Az ő hivatásuk, hogy egészségben lehetőleg olyan hosszú ideig megőrizzék, amíg csak az lehetséges. A laikusok különösen a szervátültetések terén csodálják a medicina „teljesítőképességét”, melyek az élet meghosszabítását szolgálják. A halál pillanatának megállapításáról szóló irodalom közvélemény-érzékeny, mely gyanakvóan őrködik, nehogy az orvosok már akkor eltávolítsanak valamilyen szervet, amikor az adományozónak még reménye van az életre, és így megsértsék az emberi élet épségét. A csodálat mellett - széles körben - megmutatkozó szorongás abban a félelemben gyökerezik, hogy talán nem mindig tartják tiszteletben az adományozónak az élethez való jogát. Az orvosi etika és a közvélemény egyaránt aggódik az emberi életért léte végén. Ez éles ellentétben áll azzal a nagyvonalúsággal, ahogyan az élet elpusztítását értékeljük létének kezdetén. Sokkal kevesebb figyelmet fordítunk az élet kezdetének, mint a halál pillanatának meghatározására. A Magyar Tudomány hasábjain (1990/2., 1990/7.), valamint heti- és napilapok kolumnáin számos orvos, jogász, teológus és érintett állást foglalt az élet kezdetével és az élet elvetésének etikai súlyával kapcsolatban. Ugyanakkor feltűnő, hogy a halál (alkalmas) pillanatáról sokkal nagyobb odaadással vitatkoztak, mint létezésünk origópontjáról. Csodálkozunk és egyben furcsának találjuk, mégis tényként könyvelhetjük el, hogy társadalmunk széles köreiben kész az élet megtartását annak kezdetén - amikor még az anya testében bontakozik ki - más szempontok szerint megítélni. Csak a születés időpontjától kezdve érzi magát az állam és a társadalom arra elkötelezve, hogy az emberi élet védelmét minden más érdekkel szemben érvényesítse (miként arra Törő Károly, a Legfelsőbb Bíróság bírája hivatkozik, MT 1990/7., 846.). Az átlagéletkor jelentékeny meghosszabbodása az életidő védelmi feladatainak szaporodásával társul, s egyben a szervezett egészségügy terheinek növekedését is eredményezi. Mindezek ellenére e fejlődés is alapvetően ahhoz az etikai princípiumhoz igazodik, mely kötelességnek tekinti az élet teljességének védelmét. Határtalanul. Ez a követelmény világos és egyértelmű volt mindaddig, amíg mindennemű életre vonatkozott, a kezdettől a halálig, és így következésképpen a terhességmegszakítást is, mint az emberi élet meggyilkolását elvetette - elvben. Mikortól számít? Az emberi élet általános sérthetetlenségét a születés pillanatától kezdve alkalmazzuk. Ez az álláspont azonban önkényes és a legjobb esetben pragmatikus, de sem biológiailag, sem etikailag nem igazolható. Ezen a tényen nem változtatnak olyan kategorikus állítások sem, mint: „Képtelenség... a fiatal magzatot az újszülöttel egyenrangúnak tekinteni, hiszen életképességét csak az anyai testtől való elválása után bizonyítja be.” Nem fáradoznak-e a már megszületett emberért az orvosok éppen akkor a leglelkiismeretesebben, amikor életképessége kétségessé vált? A bontakozó életet azonban - melyet a természet a méhben egészen különlegesen véd - el szabad erőszakosan pusztítani, mert életképességét még nem bizonyította be - és a korai magzatelhajtással meg is szabad akadályozni, hogy ezt sohasem tehesse meg? Az előbbi felfogással szembeni érveket a közvélekedés „érzelmi argumentumának minősítve utasítja el. Pedig éppen fordítva igaz, hogy a születés után korlátlanul védik az életet, előtte viszont nagyvonalúan feláldozzák. Amint ugyanis a gyermek látható módon az anyai testen kívül él, megborzadunk a szándékos emberölés gondolatától. Amíg azonban a gyermek az anyai testben növekszik, nem ébred fel bennünk az az embertársi szolidaritás, amelyet minden megszületett ember iránt érzünk. S ha a „megszakítást” a klinika zárt, fehér és steril miliőjében hajtják végre, csupán „orvosi beavatkozásról” beszélünk - ki is gondolna gyilkosságra? Ez az ambivalencia jól kitapintható a misszionárius pap tanmeséjében: a délamerikai nomád törzs puszta fennmaradása érdekében nem vállalhat több utódot háromnál. Fogamzásgátló módszereket nem ismernek. A nomádok úgy szabályozzák a születéseket, hogy a negyedik és minden további gyermek születésénél jelen van a nagymama, agyagot töm az újszülött szájába és az orrát befogja... A hallgatóság felháborodik e folytonos gyermekgyilkosságon. A következő napon azonban ugyanaz a hallgatóság kifejezte készségét arra, hogy megszavazza a terhesség hatodik hónapjában annak megszakítását. Az emberi élet elpusztításának ez a különböző megítélése a születés előtt és után, kizárólag érzelmeken alapszik. Sem természettudományosán, sem antropológiai értelemben nem indokolható - következőleg etikai értelemben sem fogadható el. Az ember „fiziológiailag koraszülöttnek” nevezendő. Az emberi újszülöttnek „tulajdonképpen” még néhány hónapig az anyai testben kellene maradnia. Ebből az aspektusból látható, hogy mennyire önkényes a (kora)szülés időpontjától tekinteni sérthetetlennek az emberi életet. Ha néhány hónappal korábban vagy későbben születnénk, akkor ezt az időpontot tekintenénk érvényesnek? Nem szükséges e kérdés mérlegelésénél tisztáznunk, hogy az emberi élet az ivarsejtek egyesülésével, az anyaméhben való elhelyezkedéssel vagy néhány hónappal később kezdődik-é. E kérdés eldöntése persze igen fontos azoknak a szereknek a megítélésénél, amelyek nem a fogamzást, hanem a nidációt (beágyazódást) akadályozzák meg. A magzatelhajtás mérlegelésénél azonban mellőzhetjük e probléma megoldását, mivel senki sem vonja kétségbe, hogy az élet a terhesség harmadik vagy negyedik hónapjában már megkezdődött. Sokan pedig legalább eddig az időig, mások a hatodik hónapig sürgetik az abortusz megengedését. Törvényes gyilkosság Ezt az időbéli korlátozást - melyet nem mindenki fogad el - megint csak érzelmi okokkal lehet magyarázni. Minél tovább tart a terhesség, annál nehezebb elfojtani azt a gondolatot, hogy már „valódi” emberről van szó, akit a megszakítással megölnek. Aki már átélt ilyen beavatkozást és látta, amint tökéletes - csupán parányi - gyermekhez hasonlító, kézzellábbal mozgó emberi lényt a műtőorvos a vödörbe hajítja, az indokoltnak tartja a gondolatot, hogy itt gyilkosságról van szó. Ha azonban egy három hónapos gyermek megölését enyhébben ítéljük meg, mint egy hét hónapos gyermekét, 26 HARANG
